Csodálatos Század Viki&Henni forditásai Szulejmános oldal párbeszédei a magyar részekből

A blogban található összes fordítást szerzői jogvédelem illeti. Annak bármilyen formájú felhasználásához a tulajdonos írásbeli engedélye szükséges!Csodálatos Század Viki&Henni forditásai a török részekből Szulejmános oldal párbeszédei a magyar részekből

2014. február 17., hétfő

124.rész leirása

Muszafa levele Szulejmánnak: "Oh Nagyuram.. Ha olvasod ezt a levelet, szívedet kitépted helyéről és elhajítottad! És én semmivé lettem és eltűntem ebből az álnok világból. Itthagylak ebben a kegyetlen világban, ahol az apa megölheti a fiát...mert inkább halok meg elnyomottként, mintsem a hatalomért megöljem az apám.." Cihangir: "Apa! Hazudtál nekem! Elvetted az életét! Ő nagyon szeretett téged apa!!!"
Yahya: "A Hercegünk... Ebből a világból egy másikba lépett.." Beyazid: "Ne érj hozzám! A testvérem vére a te kezeden szárad!" Cihangir: "Bátyám! Bátyám!! Olyan nagyon szeretett téged.. Mindenki másnál jobban szeretett apa..!" Little Mehmet: "Az apukám a mennybe ment? Ott vár rám?" Mihrunnisa: "Mi van akkor, ha Mehmet Herceget akarják? Mi van ha el akarják venni az életét? Man: "Mostantól nem láthatod többé édesanyád.." Yahya: "Egy nap felelni fogsz azért amit tettél.. És ez a nap közelebb van mint gondolnád.." Huseyin Agha: "Rustem Pasa! A fejedet akarjuk!!!" Kara Ahmet Pasha: "A katonák mérgesek, a lázadás a küszöbön van.. Hiszik, hogy hercegük ártatlan volt.." Man: "A tömeg elégedetlen... A lázadás elkezdődött.. A tűz bármikor elérheti a palotát!" Mihrimah: "Őrület van a szemükben. Mindannyiunkat meg fognak ölni! Suleyman: "Agák! Hol van a hercegem? Hol van Cihangirom?!



124. rész

Kicsi Mehmet a tanárával: „Kétségtelen, hogy a Szultánt Allah jelölte ki, hogy a világ ura legyen. Éppen ezért, minden egyes szó, amit a Szultán kiejt száján, parancs egy Hercegnek. És ami a legfontosabb, hogy egy herceg sosem mondtat ellent a Szultán döntésének.” Mehmet: „És ha a Szultán a Herceg halálát akarja, akkor sem lehet ellent mondani?” Mester: „Nem számít, mi a Szultán parancsa. Nincs más választásunk, csak az, hogy elfogadjuk azt.” Mehmet: „Apának is be kell tartania a szabályokat?” A mester bólint: „Senki sem mondhat ellent a Szultán parancsának. Ő dönt egyedül életről és halálról. 

Miután Süleyman elsiratta fiát, a hóhérok egy szőnyegen kiviszik Mustafa élettelen testét. Leteszik a földre, majd távoznak. Mindenki arcán a döbbenet és fájdalom keveréke. Még Rüstemén is. A janicsárok Mustafa teste köré állnak, szemükben harag. 

„Nagyuram! Nagyon remélem, hogy ezt a levelet nem a mellkasomon fogod elolvasni, habár ezt pont azért írom, mert nem nagyon látom esélyét, hogy kivételes jövőmet elérjem. Pedig ez lenne egyetlen kívánságom. Ha ez nem válik valóra, akkor ez a levél eljut hozzád… és ez azt jelenti, megöltél engem.”

Cihangirt látjuk futni a tábor felé. Selim megpróbálja elkapni. „Hagyjál, Selim! Hagyjál!”

„Oh, Nagyuram! Oh, drága apám! Miután ezt a sort olvasod, kitépted szívedet. Elhagytam e hazugságok bolygóját. Tudd meg, hogy ezzel a tetteddel, vérrel mocskoltad be kezedet. Mert egy ártatlan életet vettél el. Ígéretet tettünk egymásnak. Én azt ígértem, hogy soha nem árullak el. Te azt ígérted, nem fogsz kivégeztetni. Én álltam a szavam, apám. Nem szítottam lázadást ellened. Megesküdtem fiam, Mehmet életére, megesküdtem a lányom, Nergisshah életére, hogy soha nem árullak el! Soha! Sajnos, te visszaléptél a nekem tett szavadtól. Olyat tettél, amire azt mondtad, soha nem teszed meg! Elhagyom azt a kegyetlen világot, ahol egy apa feláldozza saját fiát. Ahelyett, hogy zsarnokként éljek, aki a saját maga szerencséje és a hatalomvágya kedvéért az apja életét veszi célba, inkább úgy halok meg, mint aki tévedett, és akit elnyomtak. Talán nevemet nem írják be a történelem arany oldalaira, és talán senki sem fog győzelmeimről beszélni, és nem lesz trónom, amin uralkodhatnék. Ráadásul, inkább arról fognak írni rólam, hogy én egy olyan herceg voltam, aki áruló lett. Akkor legyen. Írják ezt. Hagyjuk, rejtsék el az igazságot, melyet egyedül Allah ismer. Egy nap, felfedik az elnyomott igaz történetét. Talán néhány év múlva, talán több száz év múlva, de lesz valaki, aki hall rólam, és megírja igaz történetem. És ezen a napon mindenki megismerheti az elnyomott igazságát.”

Először Yahya érkezik meg a táborba. Odarohan Mustafa élettelen testéhez. Ráborul, és úgy bőg, mint egy kisgyermek. Nem sokkal később Cihangir is megérkezik: „Bátyám!!!! Megígérted, hogy nem ölöd meg!!!!!! Bátyám!!!!!” Selim is teljesen ledöbben, de ő inkább elfut, ne lássák rajta, mennyire megviseli az egész.

Süleyman befejezi a levél olvasását. Még utoljára kisírja magát, majd szépen összehajtogatja a papírt, és kabátja belsejébe helyezi. Az apa „távozott”, és a Szultán „tért vissza”. Mérgesebb, mint valaha.

Mahidevran, Mihrünnissa és Nergisshah a gyermek mellett állnak, mikor eltemeti az elhalt madárkát. Mehmet: „Most már a Mennyországban van?” Mihrünnissa: „Talán mindenki a Mennyországba megy.” Nergisshah: „Lehet, hogy eső lesz. Be kellene mennünk.” 

Cihangir az apja sátra felé rohan: „Apaaaa!!!!” Lokman és Zal állják útját és fogják le, nehogy bemenjen. „Hazudtál nekem!!!! Elvettél egy ártatlan életet!!!! Apa!!! Ő nagyon szeretett téged!!!! Mindenkinél jobban szeretett!!!!!!”

Hürrem a teraszán figyeli, ahogy gyermeke gondterhelten áll apja teraszán. Meglátogatja apja szobájában. „Mustafára gondolsz?” Beyazit: „Persze. Mi másra gondolhatnék?” Hürrem: „Cihangirra és Selimre is gondolsz annyit, mint Mustafára? Ha valami történne a táborban, elsősorban velük történne… Mert, ha a janicsároknak lehetőségük akad, egy percet sem várnak…felhúzzák a lázadás zászlaját. Emlékezz vissza, mi történt Selimmel a janicsárok laktanyájában! Cihangir nagyon érzékeny és hajlamos arra, hogy szenvedjen, mikor lelkileg és érzelmileg gondterhelt. Gondoltál ezekre?” Beyazit: „Szóval, ezt jelenti az anyaság… mást, mint gyermekeidért aggódni, hogy egyikünk legyen vak a többiek katasztrófája és gondjai iránt. És te tudod, mi az a testvérség? Azt jelenti, hogy szeretetet érzek, mikor a testvérem szemébe nézek! Még akkor is, ha nem ugyanattól az anyától származunk! Félek, anya… hogy valami történik vele… és sosem tudom meg… Félek!”

Búcsú imát tartanak Mustafától a táborban. Az egész janicsár hadsereg jelen van. Rüstem: „Hogy lehetséges ez itt a táborban?” (Ha valakit árulás miatt végeznek ki, akkor a táboron kívül, katonaság nélkül, csak a személyes ismerősei jelenlétében temetik el.) Zal: „A janicsárok sejkje parancs nélkül búcsúztatja. Senki sem tudta megakadályozni.” Rüstem: „A Szultán még mindig a sátrában van?” Zal: „Igen. Senkit sem enged be. Még a fiait is elküldi.” 

Elviszik a koporsót. Yahya: „Részvétem, Hercegem. Sajnos, nem tudtuk megmenteni bátyádat.” Cihangir szótlan. Ahmet: „Hercegem, vissza kéne vonulnod a sátradba.” Azonban Cihangir ezt meg sem hallja. Cihangir: „Hová viszik a bátyámat?” Kara: „Bursába, ahol őse Murad Szultán is fekszik.” Egy őr érkezik: „Yaya Bey, Rüstem Pasa látni óhajt.”

Egy janicsár aga Hikmettel beszél: „Jól tetted! Meg fognak jutalmazni!” Hikmeth: „Meg fogtok védeni, ahogy ígértétek? Mert, ha valami baj történne… Láttad, hogy csoportosultak a búcsúztató alatt!”

Rüstem: „Visszamész Amasyába és tájékoztatod Mahidevran Szultánát és a Herceg háremét a történtekről.” Yahya: „Nem megyek. Elkísérem a Herceget Bursába.” Rüstem: „A Szultánnak az a parancsa, hogy a Herceg családját Amasyából át kell költöztetni Bursába. Mustafa Herceg teste megvárja anyja érkezését, hogy jelen legyen fia temetésén.” Yahya: „Rüstem! Nem kényszeríthetsz senki sem, hogy engedelmeskedjen neked! Te fertőzted meg a Szultánt a hazugságaiddal! Te koholtad a vádakat ellene! Egy nap megfizetsz ezért! És az a nap már nagyon közel van!” Rüstem: „Szultánunk akarata mindannyiunk felett áll, Taslicali. Mint, aki a Herceghez a legközelebb állt, egy feladatod van… tartsd fenn a békét… ne hagyd, hogy lázadás legyen.” Taslicali: „A félelem nem hasznos annak, akinek a napjai meg vannak számlálva!”

Yahya: „El kell mennem Amasyába megvinni a hírt.” Kara: „Van híred Atmacáról?” Yahya: „Nincs. Biztos megölték. Mi van azzal a két agával, akit megbíztunk a lázadással?” Kara: „Őket is bizonyára megölték. Figyelmeztettelek benneteket, Taslicali! Miért jöttetek mégis?” Yahya: „Szóval, te lőtted a nyilat!” Kara: „Bárcsak többet tehettem volna! Hikmeth Aga az áruló közöttünk. Ő dobta az agákat és Atmacát a farkasok közé.” Hussain Cavush ezt meghallja, és haragra gerjed.

Cihangir a sátrában sír, mikor Selim bemegy hozzá vigasztalni. Cihangir: „Hagyjál békén! Menj ki!” Selim: „Mit tettem? Mi az én bűnöm?” Cihangir: „Te tudtad! És eltitkoltad előlem! Megállítottál, nehogy közbeavatkozzak! Kifelé! Ki innen!!!!”

Hikmeth Aga a sátrába megy. Hussain két emberével utána. Hikmeth: „Hogy léphettek be engedély nélkül?” Hussain: „Te áruló!!! Hercegünk a te árulásod miatt halt meg!!! Most megfizetsz ezért!!!” Kivonszolják a sátorból. Selim, Kara és a többi janicsár előtt Hussain: „Hikmeth Aga szövetkezett Rüstem Pasával, és emiatt ölték meg a Herceget!” Zal: „Hercegem, be kéne menned a sátradba.” Majd Rüstemhez megy: „Pasám, az őröknek figyelniük kell, hogy meg tudjanak védeni. Hikhmetet már kiállították…” Rüstem: „El kéne hagynunk a tábort.” Zal: „Engedelmeddel, itt a sátorban, biztonságban vagy.”

A janicsárok elkezdik ütlegelni Hikhmetet: „Rüstem Pasa volt! Rüstem Pasa volt!” Ekkor abbahagyják az ütlegelést. Hikhmeth: „Nem szövetkeztem Rüstemmel! Két aga tervezte a lázadást, de őket megölték!” Ahogy kimondta az agák nevét, valaki leszúrta. Kara végignézte ezt, és a Szultánhoz siet informálni a történtekről. Husssain Rüstem fejét akarja!

Süleyman hallja a zűrzavart: „Mi folyik odakint?” Kara: „A janicsárok nagyon mérgesek. Megölték Hikhmeth Agát. Azt mondják, hogy összedolgozott Rüstem Pasával, és együtt csapdába csalták a Hercegünket!” Süleyman: „Miféle csapdáról beszélnek?! Nem tudják, hogy én adtam a parancsot?!” Kara: „Hikhmet maga mondta, hogy Rüstem Pasa parancsára kivégezték Korkut és Beshir Agát. Nem tudjuk, mi ebben az igaz. De a katonák mérgesek. Lázadás küszöbén állnak. Hiszik, hogy Hercegünk ártatlan volt.” Süleyman: „Ártatlan?! Ez igaz?!” Kara: „Mindenki azt mondja, hogy Rüstem Pasa és … Allah bocsássa meg, Hürrem Szultána mérgezett hazugságokkal és ezért akarják Rüstem Pasa fejét. Nagyuram! Ha azonnal nem avatkozunk be, az ügy még nagyobb lesz, és nem tudjuk őket megállítani!”

A janicsárok Rüstem sátránál vannak. Kara megpróbál beszélni velük. Hussain: „Rüstem Pasa feje nélkül nem megyünk sehova!” Kara: „Továbbítottam a Szultánnak, amit az imént mondtál. Hívatja a Pasát és személyesen kérdezi ki, majd bünteti meg, ha kell.” Hussain: „Fogadjuk ezt el?!” Kara minden janicsárhoz: „Agák! Hallgassatok meg! Nem akarom, hogy még valaki megsérüljön! Esküszöm nektek, hogy Rüstem Pasa megfizet ezért!” Hussain: „Rendben van, félre állunk. De ha ez csak egy trükk, megfizettek érte!” Kara bemegy Rüstem sátrába: „Gyere velem, Pasám.” Rüstem: „Megőrültél? Ha kilépek innen, darabokra szednek!” Kara: „Szembeszállnál a Szultán parancsával?” Erre nem tehet mást, elindulnak. A birodalmi őrség próbálj pajzsként védeni, miközben a janicsárok egy emberként fújolják.

A Szultán tombol. Rüstemet térdre kényszeríti. Süleyman előrántja kardját: „Hallottam mit mondott Hikhmeth Aga, hogy két agát is megölettél!” Rüstem: „Ez igaz, Nagyuram, de rá voltam kényszerülve! Ez a két ember lázadást készült indítani ellened, hogy eltávolítsanak a trónról.” Süleyman: „Ezzel bevallottad hibádat. Emeld fel a fejed.” Rüstem: „Csak téged akartalak megvédeni, Nagyuram! Elkaptam Hikhmeth Agát, mielőtt megölték. Beismert nekem mindent! Támadásra készültek! Arra készültek, hogy támadnak, mielőtt a Herceg belép a sátradba! Ezt akadályoztam meg!” Süleyman kiküldi őreit. Megragadja Rüstemet: „Mindenki utál téged, a halálodat akarja! Azt mondják, miattad egy ártatlan Hercegnek kellett meghalnia!” Rüstem: „Megértem fájdalmadat… de te vagy az uralkodó… te adtad ki a parancsot… jogos parancs volt, ne kételkedj benne… Mustafa Herceg nem volt ártatlan… kénytelen voltál ezt tenni… te vagy a világ ura… erősnek és hatalmasnak kell lenned mindenki előtt… mert ez kell, hogy a békét fenntartsd… különben a Dinasztia jövője kerülne veszélybe.” Elengedi Rüstemet: „Elveszem tőled a Nagy Vezíri pozíciót. Hagyd el a sátrat. Menj vissza a fővárosba. A háború után majd foglalkozom ügyeddel. Most tűnj a szemem elől!”


2.rész

Egy janicsár aga jön ki a Szultán sátrából, és bejelenti, hogy a Szultán elvette Rüstemtől nagy vezíri tisztségét és elküldte a táborból. Ennek mindenki nagyon megörül. Ekkor lép ki Rüstem a sátorból. Csak nehezen jut el a sajátjáig. Kara: „Megtörtént, amit akartatok! Most pedig tartsuk fenn a békét!” Hussain: „Miután Rüstem Pasa már nem Nagy Vezír többé, nem tudom megállítani embereimet, hogy azt tegyék vele, amit csak akarnak!” Lokman: „Ahmet Pasa! A Szultán látni óhajt.”

Süleyman: „Rüstemtől elvettem pozícióját. Ezennel téged nevezlek ki erre a posztra. Így lesz a legjobb.” Kara megnémult, Süleyman mérges: „Az imént neveztelek ki Nagy Vezírnek, Pasa! Ahelyett, hogy letérdelnél elém, és kezet csókolnál, mit ácsorogsz még mindig?! Kara letérdel, de nem csókol kezet: „Nagyuram, megtisztelsz. Büszkeséggel szeretném viselni ezt a tisztséget, de …” Süleyman egyre mérgesebb: „Mit akarsz, Pasa?! Feltételeket akarsz kötni?!” Kara: „Nem merészelném, Nagyuram. Csak szeretném életemet a te oltalmad alá helyezni… Amíg Nagy Vezíred vagyok, addig ne parancsold meg kivégzésem. Különben, nem tudom ellátni kötelességem.”

Rüstem visszajutott a sátrába: „Legalább azért hálás lehetek, hogy életben maradtam!” Zal: „A Szultán nincs valami jó állapotban, hogyha mindenkit tönkre tesz, aki a szeme elé kerül.” Rüstem: „Hogy fogom elhagyni a tábort?” Zal: „Már mindent előkészítettem. Hajnalban indulunk.” Lokman csatlakozik hozzájuk: „A Szultán az imént nevezte ki Kara Ahmet Pasát Nagy Vezírnek.” Rüstem: „Hogy enyhítse a vihart, előbb megszabadult tőlem, majd kinevezte Karát…”

Amasyában Yusuf: „Akarsz játszani, Hercegem?” A kicsi megrázza a fejét, majd lovasokra lesznek figyelmesek. Mehmet: „Apa megjött!” A két gyerek nem érti a helyzetet. Nergisshah: „Megjöttek! Apa megjött!” Mahidevran áldja Allahot, hogy megvédte fiát… Mehmet: „Apa Isztambulba ment?” Yusuf: „Hol van Atmaca?” Mehmet: „Taslicali, válaszolj a kérdésemre!” Közben a Szultánák is megérkeznek. Üdvözlik egymást. Mahidevran: „Hol van Mustafa?” Mihrünnissa: „Isten szerelmére, mondd már meg, hol van!” Yahya: „Hercegünk más világra költözött.” Mihrünnissa a hír hallatán összeomlik, gyermeke odasiet hozzá vigasztalni. Mahidevran: „Mit tettek a fiammal? Hol van?” Yahya: „A Szultán sátrában… kivégeztette.” Mahidevran lassan megfordul és bemegy a házba. Közben eszébe jut búcsújuk. Mahidevran: „Vigyázz magadra! Te vagy a legfontosabb számomra. Ha valami történik veled, nem élem túl.” Mustafa: „Feleslegesen aggódsz. Meglátod!” Egyenesen a szobájába megy. Előveszi mérgét, nem gondolkodik, már majdnem megissza, mikor unokája lepi meg. Így félreteszi. Átöleli, majd azt kérdi: „Apa most a Mennyországba ment? Ugye megvár minket? Miért ölték meg? Mi volt a hibája?” Mahidevran: „Nem tett semmit… csak egy hibája volt… saját lelkiismeretének lett az áldozata.”

Rüstem megérkezik a Topkapiba, ahol Sinan fogadja. Rüstem: „A Szultán eltávolított a pozíciómból.” Sinan: „Hogy lehetséges ez? Kiderült minden?” Rüstem: „Nem, a kételkedés elég. Nagy nehézségek árán sikerült megmenekülnöm. Éjjel jöttem el a táborból. Azok, akik a Herceget szerették, nem hagyják annyiban. Talán még a fővárosba is eljönnek! Fel kell készülnünk rájuk!” Sinan: „Bízz bennem! Megteszek mindent, hogy megvédjelek téged és Hürrem Szultánát. Amíg én itt vagyok, a hajad szála sem görbülhet meg!” Rüstem: „Légy óvatos, nehogy neked essen bajod!”

Hürrem és Mihrimah sietnek Rüstemhez. Közben Hürrem Fahriyétől: „Miért jött vissza Rüstem ilyen hamar? Nem mondta?” Fahriye: „Nem, Szultánám. Csak azt, hogy beszélni szeretne veled.” Belépnek a szobába. Hürrem: „Úgy tűnik, rossz hírt hoztál. Mustafa Herceg fellázadt?” Mihrimah: „Mi van az apámmal és a testvéreimmel?”Rüstem: „Ne aggódj, jó híreket hoztam. Mustafa Herceget… kivégezték… a Szultán parancsára.” Mindkettőt sokkolja a hír. Mihrimah nem bír maradni, távozik. Hürrem: „Annyi éven keresztül harcoltunk ezért! Annyi éven keresztül vártunk erre!” Muszáj leülnie, majd folytatja: „Nem volt egy boldog éjszakám se! És most azt mondod, hogy mindennek vége? Hogy nyertünk? Tényleg befejeztük?” Rüstem: „Kétségtelen, nagy győzelmet arattál. De még nincs vége. Ez az egész csak felkorbácsolta az indulatokat. Engem meg a Szultán odadobott a farkasoknak, habár nem volt más választása. A janicsárok a fejemet követelik.” Hürrem: „Mégis mire számítottál? Mustafa volt az egyetlen reményük! Mi meg elvettük tőlük! Mi vagyunk halálának okozója! A vak gyűlölet lángja lobbant most lángra szívükben, így természetes, hogy meg akarnak támadni minket! Le akarnak rombolni engem, téged és a hercegeimet! Most kell erősnek lennünk! Erős kősziklaként kell állnunk előttük!”

Mihrimah pont a Hárem bejárata előtt esik össze. Így az összes háremhölgy, Fatma és Gülfem is észreveszi. Mind odarohannak hozzá, hogy mi történt. Ekkor jelenik meg a folyosón Beyazit is: „Mihrimah! Mi történt?” Megfogja Beyazit kezét: „Mustafa…” Beyazit: „Mondd… mondd, mi történt Mustafa bátyámmal?” Mihrimah: „Kivégezték a Szultán utasítására.”

Mahidevran: „Hol a fiam?” Yahya: „Úton van Bursába. Ott fogják eltemetni. A Szultán parancsára családjának és az összes szolgájának át kell költöznie Bursába.” Mahidevran: „Légy átkozott, Süleyman! Oh, Allah! Ne hagyd ezt büntetlenül!” Nergisshah: „Én nem megyek sehova! Nekem ez az otthonom!” Mahidevran: „Elmegyünk. Mert ahol a fiam van, ott kell nekünk is lenni.” 

Hürrem és Rüstem épp kijönnek a szobából, mikor Beyazit megállítja őket a folyosón: „Rüstem Pasa! Igaz, amit hallok?! Mustafa bátyámat tényleg kivégezték?!” Rüstem: „Igaz, Hercegem… Részvétem.” Fatma: „Te szégyentelen kutya! Csöppnyi szégyenérzés nélkül részvétet nyilvánítasz?! Kit nézel bolondnak?! Te ölted meg Mustafát! Te ölted meg!!! Te kegyetlen!!!” Hürrem: „Megértem dühödet, de mi nem tehetünk róla… A Szultán parancsára tették! Ki tudta volna megakadályozni?” Gülfem: „Te tetted!!! Te tömted tele hazugságokkal és vádakkal! Miféle ember vagy?! Egy apát a saját fia gyilkosává tettél!!!” Beyazit: „Mit hallok, anyám?! Ne érj hozzám!!! Bátyám vérével mocskoltad be kezed!!!” Rüstem: „Hercegem… Hogy vádolhatod meg édesanyádat ilyen szörnyűséggel?” Beyazit: „Tulajdonképpen téged kellene vádolnom! Te voltál ott! Te személyesen ástad a sírját, nem igaz?!!!” Gülfem: „Most boldog vagy? Boldog vagy?! A győzelem immár a tiéd. Légy boldog ezzel a piszkos győzelmeddel!” Hürrem: „Én sem vagyok boldog. Engem is lesújt ez az incidens.” Fatma: „Milyen könnyen hazudsz és fogadod el Mustafa halálát! És milyen könnyedén végeztél vele! Gyilkosok!!! Ártatlan embert öltetek meg!!! Gyilkosok!!!” Hürrem: „Könnyű engem és Rüstemet hibáztatni. De ne feledd: nem én parancsoltam, hogy öljék meg! A Szultán hozta meg a döntést! Hogy ha már ennyire dühösek vagytok, és mindenféleképpen hibáztatni akartok valakit, akkor tessék! Ha jön a Szultán, zúdítsátok rá dühötöket!”

A piacon mindenki a gyilkosságról beszél: „Megölték Mustafa Herceget! A Dinasztia jövője is vele távozott! Vajon a Herceg vére megtorlatlan marad? Akkor menjünk! Fizettessük meg velük! Rüstem Pasa a hibás!” Sümbül alkalmazottja panaszkodik: „Nem bírok egyedül ennyi mindent!” Sümbül: „Én most nem érek rá. Be kell mennem a palotába! Szólnom kell Hürrem Szultánának, miket beszélnek itt az emberek!” Janicsárok: „Revansot kell vennünk. Szemet szemért! Hürrem boszorkát és Rüstem fejét át kell, adják nekünk!” Másik: „Először, a bűnös lakol meg ezért, aztán Mustafa fiát, Mehmetet kell a trónra segítenünk!” Harmadik: „Mindannyian hibásak! Fizessenek érte!”

A palotában gyászolják Mustafát. Asszonyok imádkoznak a Koránhoz. Fatma: „Csak egy okom volt, hogy annyi év után visszajöttem a palotába… hogy megvédjem, hogy segítsem, és mégsem tudtam tenni érte semmit sem! Mindegy mit tettem, semmi nem volt elég!” Gülfem: „Egyikőnknek sem maradt választása. Hürrem az tette, amit tett, végül sikerült neki. Elvette boldogságunk napsugarát… Mostantól számunkra nem nyílnak virágok, nem halljuk a madarak csicsergését, a gyermekek önfeledt kacaját… Mostantól nekünk ez egy sötét hely. Hercegünk lelke itt fog kóborolni a palotában és senkit nem hagy magára…”

Mahidevran Mihrünnissát vígasztalja. Mihrünnissa: „Megígérte nekem… hogy visszajön, hogy nem hagy magunkra! Megígérte! Én mondtam neki, hogy ne menjen! Az egész világ szeret téged… a hegyek, a fák, a madarak! Mondtam, hogy ne menj! De elment… magával vitte a szívemet is. Annyira fáj a szívem, anyám! Levegőt sem kapok! Hogy tudok így élni?” Mahidevran: „Tudom, tudom, Nisa. Egyszer azt mondtad, nem akarod Amasyát elhagyni.” Mihrünnissa. „Nem tudok, nem tudok elmenni!” Eszébe jut, mikor Mustafa azt mondta, hogy Amasya szerelmük helyszíne. Mihrünnissa: „Nem tudom ezt a helyet elhagyni. Ha megtenném, az olyan lenne, mintha magát Mustafát hagynám el. Egyáltalán nem érdekel a Szultán parancsa.” Mahidevran: „Én sem engedelmeskedem ennek a kegyetlen embernek, de ahhoz, hogy a gyerekemmel legyek, ezt az utolsó kötelességünket meg kell tennünk.”

Mihrimah. „Az apám jelen volt, mikor kivégezték a bátyámat?” Rüstem: „A sátrában volt… a hóhérok titokban jöttek… Senkinek sem volt róla fogalma… Valószínűleg a Szultán már előre kigondolt mindent. Sajnálod?” Mihrimah: „Még mindig nem hiszem el… Nem is gondoltam erre az eshetőségre! Mert ismerem az apámat! Még azt is megakadályozta volna, ha egy hangyát bántanak! Azt mondom magamnak, hogy nem tehette, nem tette volna meg! De megtette… Megölte a saját fiát!!!” Rüstem: „ Ezt a parancsot egy ország királya hozta meg, nem az apa.” Mihrimah: „Cihangir most biztos összeomlott. Így is egy nagy teherrel nőtt fel, és most ez, nehéz lehet neki.” Rüstem: „Mindannyiunknak nehéz, Mihrimah… A fejünket akarják… Minket hibáztatnak ezért!” Mihrimah: „Ez hazugság… Ha nem vettem volna el a pecsétet, ha te nem írtad volna meg azt a levelet, mindez nem történik meg!!!” Elsírja magát.

Sümbül: „Szultánám, nyugtalanság van az utcákon.” Hürrem: „A legfontosabb az, hogy kontrolláljunk mindenkit, hogy nyugton maradjon.” Sümbül: „Azt mondják, el kellene vennünk Rüstem Pasa és Hürrem Szultána életét, és Mustafa fiát, Mehmetet kell a trónra ültetnünk! Szultánám, nem lenne szabad figyelmen kívül hagynod e szavakat!” Hürrem: „Erősnek kell lennünk és nem szabad annyiban hagynunk ezt a beszédet, nehogy fejfájást kapjunk később! Fahriye! Hozz papírt! Informálnunk kell a Szultánt a kialakult helyzetről! Megkérem, tartsa fenn a békét… mert ki tudja, mikor tér vissza a háborúból?” 

Amasyában Mustafa családja indulásra készen áll. Yahya: „Biztonságos utat kívánok! Szultánám… Yusuf…” Mihrünnissa: „Ne aggódj. Megígértem Atmacának, hogy gondoskodom Yusufról.” Mahidevran: „Bocsáss meg nekem azért a rosszért, amit elkövettem ellened! Te voltál az én Mustafám legjobb barátja!” Yahya: „Szultánám… te bocsáss meg… bocsáss meg, hogy nem tudtam megvédeni! Hogy nem tudtam megakadályozni!” Mahidevran: „Sorsunk így rendeltetett.” Beszáll a hintóba. Taslicali nézi, ahogy elhajtanak örökre. Ahogy Mahidevran, Mihrünnissa, Nergishah és Mehmet kocsijukon utaznak, egyszer csak zajt hallanak. Kinéznek, és emberek állnak sorfalat az út mentén és azt kiáltozzák „Hosszú életet Mehmet Hercegnek!”

Yahya utolsó verse: „Segítség! Segítség! A világ egy részét lerombolták! Az élet hóhérai elvitték magukkal Mustafa Hant! A szerelem édes ízét megmérgezték! Éles fájdalmat ékelt be a nagyság és az Ottomán Család közé! Egy nagyszerű embert távolítottak el erről a világról! A sors megváltoztatta az életet ezen a területen. Egy hazug hamis vádjai és titkos suttogásai okozták, hogy könnyekbe borultunk és a különválás tüzében égünk! Testvérünk nem ölt meg senkit, inkább őt fojtották meg és titkolták el az igazságot! Annyira szeretném, ha a szemem nem látta volna mindezt! Bárcsak ne láttam volna elszállni ezt az életet!” (Rüstem ezért a versért Taslicalit tömlöcbe verette, és ki is akarta végeztetni. A Szultán végül megkegyelmezett neki.)

Hürrem: „Sokullu! Hogy van a fiam? Meg kívánom látogatni” Sokullu: „Nagyon mérges. Mustafa Herceg halála mély gyászt hozott szívére. Fejébe vette, hogy Bursába utazik és részt vesz a temetésen. Kérlek, akadályozd meg, Szultánám! Nagyon veszélyes!”

Nurbanu Selim levelét olvassa: „Amitől tartottunk, bekövetkezett, Nurbanu. Szultánunk parancsot adott Mustafa Herceg kivégzésére. Most egy lépéssel közelebb érzem magam a trónhoz… legfőbb riválisom nem létezik többé. Megnyugtató ezt tudni. De mondhatom-e azt magamról, hogy boldog vagyok? Fogalmam sincs. Nem találom erre a választ, mert ezekben a napokban lelkiismeretem elnyom minden mást, nem hallok semmit, csak ezt.”
Canfeda jön be a szobába: „Hoztam egy kis tejet. Ihatsz egy keveset, majd pihenj le. Az majd segít álmatlanságodnak.” Nurbanu „Semmi nem segít.” Canfeda: „Miért vagy ilyen állapotban? Miért nem vagy boldog?” Nurbanu „Nem rólam van szó… Mustafa Herceget megölték. Arra gondoltam, ahogy megölték. Allah óvjon minket! Senki nem érdemel ilyen halált!”

Hürrem: „Hová vezet mindez, Beyazit? Az emberek dühösek… egy szikra is elég és minden tűzbe borul! Nem engedem! Nem mész ki!” Beyazit: „Nem kérem engedélyed, anyám. Hagyjál! Legalább hagyj megélni fájdalmamat, és hogy megtehessem utolsó kötelességem!” Hürrem: „Én csak azt tettem, amiről meggyőződésem volt, hogy helyes… amit tennem kellett! Nem én öltem meg! Ne e tető alatt keresd a hibást! Saját ambíciói sodorták ebbe a helyzetbe!” Beyazit: „Hagyj magamra!”

Lokman átadja Hürrem levelét a Szultánnak: „Boldogságom napsugara! Nagyuram! Nincs szó, mivel kifejezhetném fájdalmadat. Én tudom, hogy a leghelyesebben cselekedtél. Egy herceg, aki felkelést akart indítani, nem számíthat bocsánatodra. Ő egy romlott mag volt, akit kiraktál és messzire elhajítottál. Senki sem hibáztathat érte. Szultánom! Életem értelme! Nem akarlak ezzel terhelni, de feltétlen tájékoztatnom kell téged néhány incidensről… felkelés szélén állunk itt a fővárosban! Azok, akik szítják a viszályt, a fővárosban vannak. Attól tartok, lázadássá fajul! Olyan szóbeszédet is hallottam, hogy Mustafa fiát, Mehmet Herceget akarják a trónra ültetni! Bűnös szándékok vezérlik az árulókat, hogy felhasználják a Herceget céljaik eléréséhez. Ha nem cselekedsz azonnal, a dolgok kicsúsznak a kezünkből! Azon a napon leszek ismét boldog, mikor itt üdvözölhetlek ismét körünkben! Hű szolgád, Hürrem”

A Szultánák megérkeznek arra a területre, ahová Mustafát eltemetik. Először Mahidevran nézi meg. Megérinti az arcát: „Mustafa, oroszlánom…ártatlan, bűntelen kedvesem… Hogy ölhettek meg téged? Hogy vehették el életed? Fiam… kelj fel… állj fel… nem itt van a helyed! Mihez kezdjek nélküled? Ki más van nekem rajtad kívül?” Beyazit megérkezik. Mahidevran: „Gyere, nyisd ki a szemed, Mustafa! Nyisd ki a szemed!” Most szakad ki belőle a fájdalom…

Zal a táborban: „Ibrahim Pasa! A Szultán kinevezett téged Isztambul őrének. Ezen kívül megbízott egy igen fontos feladattal. Menj Bursába.” 

Mahidevran nekiesik Beyazitnak: „Te meg mit keresel itt?! Milyen jogon jöttél ide?! Te meg az anyád… Mit akartok még?!” Beyazit: „Szultánám… Az én lelkem is tele van fájdalommal, Szultánám… Vele halt az én lelkem is… Ha tudtam volna, nem engedtem volna odamenni!” Mahidevran: „Te is hibás vagy! Rád bízta a féltve őrzött titkát! Most meg idejössz és azt mondod, hogy nem a te bűnöd!” Beyazit: „Esküszöm Allah előtt, nem az én hibám! Fájdalmam olyan igaz, mint a tied!” Mahidevran: „Végül is, te Hürrem fia vagy. Életed végéig cipelni fogod válladon az ő hibáit is.”

Kara megpróbál bemenni Cihangirhoz. Az őr: „Nem lehet, Pasa. A Herceg nem akar látni senkit. Nincs jó állapotban. Egy falatot sem eszik, nem alszik. Ha így folytatja, lebetegszik.”
Cihangir a sátrában a Mustafától kapott gyűrűt nézegeti. „Ez a tied. Egy kis emlék tőlem.”

Mustafát behelyezik végső nyughelyére. Beyazit lapátolja rá a földet.




3.rész

Sümbül óvatosan körbenéz a piacon. Yakub: „Elég rossz a helyzet.” Sümbül: „Mi történt?” Yakub: „Nehéz lesz megállítani az embereket! Rüstem fejét akarják! Hürrem Szultánát a vízbe akarják dobni! Konstantinápoly lángba borul! Mit tegyünk?” Sümbül: „Zárjunk be, és maradjunk is így egy darabig, míg a dolgok le nem csillapodnak! Emberek! Záróra!” Férfi: „Miért? Még meg sem ittuk a kávénkat!” Sümbül: „Gyerünk! A kávé nálunk marad, amúgy sem fizettél még érte!” Janicsár: „Te! Te nem Sümbül Aga vagy?! Hürrem Szultána jobb keze?! Te hazug! Felismertelek! Most boldog az orosz boszorka és Rüstem? Ez a két gyilkos életükkel fog megfizetni!” A többi ember is elkezd kiabálni…

Beyazit Lalájának: „Nem akarok visszamenni a fővárosba. Csak itt akarok maradni és imádkozni a testvérem sírjánál.” Lala: „Régens vagy. Kötelezettségeid vannak. Már az is helytelen volt, hogy ide jöttél egyáltalán.” Beyazit: „Sokat gondolkodtam azon, hogy a Szultán miért engem jelölt ki. Meg is találtam rá a választ. Nem akarta, hogy a táborba menjek. Tudta, hogy megakadályoznám Mustafa kivégzését. Ezért jelölt ki, hogy itt tartson.” Lala: „Mostantól magadra kell, gondolj, Hercegem. A háború folytatódik, csak a szereplők változnak. Mostantól te állsz az egyik oldalon, és Selim a másikon.” Beyazit: „Még nincs itt ennek az ideje… Engedj gyászolni.” Lala: „A gyász negyven napig tart, de után az élet megy tovább.”

Fidan bejelenti, hogy Hadim Ibrahim Pasa érkezett hozzájuk. Mihrünnissa: „Miért?” Fidan: „Nem tudom.”

A piacon a janicsár: „Kezdjük vele! Ő Hürrem Szultána kutyája!” Sümbül: „Térjetek észhez! Én már nem tartozom a palotába!” Sümbülnek ekkor a janicsár lekever egyet, majd elkezdik felforgatni áruját.

Hadim Ibrahim Pasa üdvözli a Szultánákat: „Hercegünk elvesztése mindannyiunk számára nagy veszteség. Allah kegyelmezzen lelkének!” Mahidevran: „Azért tettél meg ekkora utat, hogy részvétet mondj?” Hadim: „A Szultán parancsát teljesítem… A Gemlik Palotát jelölte ki számotokra. Odakísérlek benneteket.” Mihrünnissa: „Ennek meg mi értelme?” Hadim: „Gemlik biztonságosabb és kényelmesebb… és közelebb van a fővároshoz is. Szultánunk békét és nyugalmat szeretne nektek.” Mahidevran: „Akkor menj, és mondd meg a királyodnak, hogy ha a saját palotába is vitetne bennünket, akkor sem lenne másképp! Nekünk már nem lesz békénk és boldogságunk ezen a világon, mint ahogy neki sem volt!” Hadim: „Parancsot teljesítek, Szultánám… Muszáj teljesítenem… Készülődjetek. Holnap ismét eljövök.” Mihrünnissa: „Ez nem hangzik valami jól, Szultánám… Mit jelentsen ez az egész?” Mahidevran: „Rajtunk akarják tartani szemüket… amíg minden lecsillapodik.”

Rüstem Sokulluval és Sinannal beszélget. Sinan: „Ahogy feltételezted, Pasám, a nép lázad.” Rüstem: „És a janicsárok?” Sokullu: „Számuk itt a fővárosban igen csekély, mivel a többség háborúban van. Azonban ők az első sorokban vannak, és mindenkit lázadásra bíztatnak.” Rüstem: „Tedd meg az előkészületeket, Sokullu!” Sokullu: „Minden tőlem telhetőt megteszek. De neked most nem ajánlatos kint tartózkodnod. Talán még a fővárost is el kellene hagynod egy kis időre.” Rüstem: „Csak tedd azt, amit mondtam! Az elég lesz!” Miután Sokullu távozik Rüstem a fivérének: „Nem bízom Sokulluban. Talán meg akar szabadulni tőlem. Te maradj itt a palotában, és nem engedj senkit se közel.” Sinan: „Ne aggódj, testvérem.”

Rüstem Mihrimaht és Humashaht épp készülődés közben találja. Rüstem: „Hová készültök?” Mihrimah: „Az anyámhoz készülünk.” Rüstem: „Nem mentek sehova. Lázadás tört ki. Meg akarnak minket ölni.”

Fidan: „Hadim Ibrahim Pasa holnap visszajön. Mit tegyünk?” Mihrünnissa: „Félek… Mi van, ha Mehmet kell nekik?” Mahidevran: „Ha őt akarnák, már elvették volna. Sőt! Akár még a szemünk előtt meg is ölték volna!” Mihrünnissa: „Én már senkiben sem bízom…” Mahidevran: „Ez nyilvánvaló.” Fidan: „Nincs más választásunk. Át kell költöznünk a Gemlik Palotába. Máskülönben, erőszakkal visznek minket oda.”

Lokman Selimhez: „Hercegem, a Szultán vár rád. De… figyelmeztetlek… Vigyázz, mit mondasz, mert az Uralkodó nagyon érzékeny állapotban van!” Selim: „Nagyuram! Nem akarlak zavarni ezzel, de fontos… Cihangir nincs jól. Megpróbáltam vele beszélni, mint a bátyja, azonban meg sem hallgat.” Süleyman: „Mi van vele?” Selim: „Már napok óta nem eszik semmit, és folyadékot sem fogyaszt. Egyre gyengébb lesz. Ez így nem mehet tovább.”

Rüstem és Mihrimah lányukkal együtt lemenekülnek a palota pincéjébe. Mihrimah: „El kellett volna menekülnünk, mikor még lehetett! Most már be vagyunk ide zárva! De a lázadók sem ezt akarják!” Rüstem: „Ne aggódj. Sinan itt van és megerősített őrség vigyáz ránk.” Mihrimah: „Mi lesz, ha sikerül betörniük?” Rüstem: „Ne aggódj. Itt vagyok. Nem engedem, hogy bántsanak se téged, se a lányunkat!”Sinan a hallban van, mikor Hürrem érkezik: „Mindenki biztonságban van, Szultánám. Odakint egyre többen gyülekeznek. Megerősített őrséget rendeltünk el a palota köré, hamarosan meg is kell érkezniük. Habár, nem biztos, hogy hasznukat tudjuk venni.” Hürrem: „Láttam. Gyalog kellet bejönnöm a főbejárattól. El akarom őket vinni a palotába.” Sinan: „Talán az lenne a legjobb, ha valahová máshova mehetnének el. Hiszen talán a Topkapi is hasonló sorsra juthat.” Megérkezik a pincébe. Rüstem: „Szultánám, miért hagytad el ilyen időben a palotát? Mi lett volna, ha történik veled valami?” Hürrem: „Nem tudtam ott várakozni ilyen helyzetben!” Mihrimah: „Látod, anya, hogy mi történik velünk? Meg akarnak ölni bennünket! Mind megőrült!” Hürrem: „Nyugodj meg. Megmenekülünk.” Rüstem: „Mi a terved?” Hürrem: „Sinan Pasa előkészítette az Üsküdari Palotát. Ott fogjuk meghúzni magunkat!” Sinan: „Senki sem fog gyanakodni, hogy oda rejtőztök el.” Rüstem: „A fő gond, hogy hogy hagyjuk el a palotát, miután körbekerítettek minket és már az ajtóban vannak?” Hürrem: „Éjszaka a tömeg szétszóródik… de ha teljesen nem is szóródik szét, akkor is apadni fog… és akkor a hátsó kertkapun elmenekülhetünk.” Sinan: „Egy hajó fog várni benneteket Sarayburnunál, és együtt megyünk át Üsküdarba.”

Süleyman elmegy megnézni legkisebb fiát. A sátra előtt az őr azt mondja, a Herceg lepihent. Azonban, mikor belép a sátorba, nem találja ott Cihangirt. „Őrök! Hol van a fiam? Hol van Cihangirom? Találjátok meg! Azonnal!”

Mahidevran és kísérete útra készen áll. Hadim: „Mehmet Hercegnek az én kocsimban kell utaznia… ez a hagyomány…”

Az erdőben mindenki Cihangirt keresi. Egy fa tövében meg is találják. Cihangir: „Ne közelíts! Hazudtál nekem! Engem is bűnrészessé tettél! Azon a napon nem csak a bátyámat, hanem engem is megöltél! És az apám is meghalt!” Süleyman: „Hideg van. Lebetegszel. Gyere, a táborban beszélünk.” Cihangir: „A bátyámnak is pont ezt mondtad! Hogy beszélni fogtok! Magadhoz hívattad! Azt mondtad, beszélni fogsz vele! Hogy meghallgatod! De ez hazugság volt! Már rég meghoztad döntésedet! Azért jöttél a táborba, hogy végezz vele! Könyörögtem neked! Könyörögtem! Kérdeztem, hogy ugye nem ölöd meg a bátyámat? Azt felelted, hogy nem fogod!!!” Süleyman: „Elég legyen! Kellj fel!” Cihangir: „Miért? Mit fogsz csinálni, ha?! Engem is megölsz?! Akkor gyerünk! Rajta! Ölj meg! Nem félek a haláltól! Ölj meg!!! Te már nem vagy többé az apám, már nem!!!!”

Mahidevran: „Sírkövet készíttetek a Hercegemnek… ha kell, minden engedélyt megadok. Hadd legyen egy hely, ahol azok, akik szerették imádkozhatnak lelki üdvéért.” Mihrünnissa: „Nem elég imádkozni, revansot kell vennünk. Ez az egyetlen kérésem.” Kocsijuk azonban megáll. Nem értik, mi történhetett. A kocsi vezetője: „Eltörött a kerék.” Mihrünnissa: „Mondjátok meg nekik, hogy álljanak meg!” De senki nem válaszol, így a kocsi után fut. Mehmet: „Hol van az anyám kocsija?” Mester: „Ne aggódj, Hercegem! Majd jönnek.” Mehmet: „Akkor várjuk meg őket!” Mester: „Kérlek, ülj le, Hercegem.” Mehmet: „Hadim Ibrahim Pasa! Megparancsolom neked, hogy állítsd meg a kocsit!” Hadim: „Bocsáss meg Hercegem, de parancsot kaptam a Szultántól. Nem látod többé az édesanyádat.”

Hürrem először sír Mustafa miatt. Visszaemlékezik utolsó beszélgetésükre: „Ez az egész, ami köztünk történt, nem akartam… sosem volt választásom. A sors játszik velünk, még ha akarnánk, akkor sem állhatunk azonos oldalra. Te az egyik oldalon vagy, én a másikon. Sajnos, ami egyikőnknek a biztonság, a másiknak szerencsétlenség. Milyen szomorú, nem? Te meg én, Mustafa… csak egy esetben nem harcolnánk egymás ellen… Bárcsak az én fiam lennél! Akkor nem kellene harcolnunk ebben a véres háborúban!” Kezébe harap a dühtől, hogy mit tett.

Süleyman a sátrában szomorkodik. Egyszer csak feltűnik előtte a mosolygó kicsi Mustafa…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése