125.rész leirása

1sö elözetes:

Cihangir: "Nagyon nehéz apa...neked" Fatma: "Amíg hercegünk élt, nyugodtak voltak...most egymás ellen harcolnak...ez tulajdonképpen az az idő, mikor majd elszabadul a pokol. ." Hurrem: "A fiaim egymás ellen fognak harcolni. Attól félek, hogy kiknek szemét bosszú vakítja, elérik céljukat.. Attól félek, Musztafa herceg átka elér... Cihangir: "Ments meg, apa..." Suleyman: "Fiam?! FIAAM!!!!!"

2.dik elözetes:

Atmaca: „És ezért jöttem, hogy megbosszuljam Mustafa Hercegünket.”Sokullu: „Már mindenütt nagy a fejetlenség. A palota ajtainál gyülekeznek.”Hürrem: „Azt akarom, hogy mindannyian menjetek a pincébe. Addig maradtok ott, míg a veszély el nem múlik.”Hussain: „Szóródjatok szét! Nézzetek be mindenhova!”Rüstem: „Fel, egyenesen! Ott a kijárat!”Hussain: „Siessetek! Még megszöknek!”Rüstem: „Maradj hátul, Mihrimah!”Mihrimah: „Rüstem! Rüstem! Rüstem!”

125. rész

Pici Cihangirt látjuk, hogy apjával egy könyvet nézegetnek. Cihangir: „Ki van a képen?” Süleyman: „Az ősi görögök Atlasnak hívták. Ő Lapetus és Asia egyik gyermeke volt. A mítosz szerint, azért, mert Olympust megtámadta, Zeus azzal büntette, hogy a világot a vállán kellet cipelnie.” Cihangir: „Ezért hívsz engem Atlasnak? Ha így van, mi a vétkem, apám? Miért vagyok ezzel büntetve?” A jelenben Cihangir az ágyában fekszik. Süleyman megy hozzá, megnézni, hogy van. Kérdi Lokmantől: „Hol az orvos?” Majd fiához: „Cihangir! Oroszlán fiam! Fiam!” Cihangir: „Nagy fáj, apám… nagyon fáj!”

Hürrem: „Van híred Mihrimahról és Rüstemről?” Fahriye: „Biztonságban vannak Üsküdarban. Senki sem fog gyanakodni, hogy ott rejtőznek.” Sümbül: „Nagyon jó. Főleg, amíg Beyazit nincs a fővárosban. Képtelenség megmondani, mi fog történni. Allah bocsássa meg, de a lázadók egészen a palota falaiig is eljöhetnek!” Hürrem: „Mi vagyunk a célpont. Megküzdök minden nehézséggel, amíg a gyermekeim biztonságban vannak! Bárcsak Cihangir itt lenne velem! Egyáltalán, minek ment el? Mustafa Herceg halála bizonyára nagy hatással van rá.”

Süleyman közben ordít az orvosokkal: „Hol vagytok akkor, mikor a Herceg ilyen hatalmas fájdalmakkal küzd?! Már akár be is avatkozhattatok volna!!!” Kara Ahmed Pasa válaszol helyettük: „Cihangir Herceg nem a betegsége miatt van ilyen állapotban, hanem azért, mert nem eszik és nem iszik.” Süleyman: „És nincs valami megoldás?! Valóban ennyire keveset tudtok?!” Orvos: „Gyógynövényes vizet forralunk és készítünk gyógyhatású ételt.” Süleyman: „Akkor siessetek! A Hercegnek egy kettőre fel kell gyógyulnia!” Lokmannak: „Készítesd el Cihangir kedvenc ételét.” A két orvos egymás közt. Orvos1: „Egyik kollégámnak vannak gyógyfüvei.” Orvos2: „A Herceg betegsége nagyon súlyos. A szívét és a lelkét is elérte. Milyen gyógynövény használna már?” Orvos1: „Tedd azt, amit mondtam! És siess!”

Beyazit végre megérkezik a palotába. Sokullu: „Az emberek körülvették Mihrimah Szultána palotáját. Vért akarnak látni.” Beyazit: „Ők jól vannak?” Sokullu: „Igen, jól, Hercegem.” Beyazit: „És az anyám?” Sokullu: „Miután hallott erről az esetről, azonnal odament.” Beyazit: „Nem én vagyok az egyetlen, aki gyászolja Mustafa bátyámat. A katonák is dühösek. Úgy látszik, a vihar fog egykönnyen elmúlni.”

Üsküdarban Mihrimah betakarja alvó kislányát, mikor Rüstem csatlakozik hozzájuk: „Remélhetőleg, most már minden rendben lesz.”

Hürrem belép a Szultán szobájába, ahol Beyazit éppen olvas. A Herceg mellőzi édesanyját, de Hürrem aztán megszólal: „Nem kaptál hírt arról, mi történt velem és Mihrimahval?” Beyazit: „Mehmet Pasa említette.” Hürrem: „Szóval tudsz róla, és mégsem mutatsz együttérzést! Az sem érdekel, hogy azok az árulók megpróbáltak megölni minket?!” Beyazit: „Te is tudod, hogy nem így van! Te és Mihrimah a szívemben vagytok, de ez a lázadás nem ok nélkül tört ki! Te, Rüstem Pasa, és még talán Mihrimah is… emeltétek fel azoknak a hóhéroknak a kezét… ti adtatok nekik erőt… és most, hogy baj van, próbáld meg magadban keresni az okát!” Hürrem: „Tévedsz. Igazából azok a hibásak, akik rossz tanácsokat adtak a bátyádnak. Nekik kéne elgondolkodniuk.” Beyazit: „Kinek kellene elgondolkodnia?! Mahidevran Szultánának, aki a saját gyermekét elvesztésétől szenved?! Vagy az ártatlan gyermeknek, Mehmetnek?! Láttam anyám… láttam őket!!! Olyan volt, mintha ők is meghaltak volna!!!” Hürrem: „Beyazit, én…” Beyazit: „Elég, anyám. Ha ezt folytatjuk, keményebb szavak jönnek ki a számon. Tudom, te sem maradnál csendben. És akkor olyan állapotba kerülnénk, hogy még egymás szemébe sem tudnánk utána nézni.” Hürrem elviharzik.

Elkészítették Cihangir kedvenc ételét. Az orvos megpróbál egy kanál orvosságot beleimádkozni, de a fiú eltolja magától a kanalat. Süleyman érkezik a sátorba: „Hagyj magamra a fiammal.” Leül az ágya szélére. „Cihangirom! Először az orvosságot adom neked, aztán az ételt. Azért kell, hogy fel tudj épülni! Gyerünk, Cihangirom! Nyisd ki a szád!” De Cihangir az ő kezét is eltolja magától. Süleyman: „Azt mondtam, hogy lenyeled! Fiam! Le kell nyelned, különben nem leszel jobban!” Másképp nem megy, hát erőszakot alkalmaz. Miután nagy nehezen sikerült, átöleli fiát: „Fiam, drágám! Elmúlik! Jobban leszel!” De Cihangir kiköpi.

Selim siet az apjához: „Nagyuram! Az imént érkezett anyám levele, amiben Cihangir felől érdeklődik! Azt írja, hogy Mustafa halála biztos nagyon megviselte Cihangirt. Válaszolnunk kell!” Süleyman: „Nem hagyhatom, hogy bárki is aggódjon! Cihangir felépül! Muszáj neki!”

Nurbanu a fürdőkádjában pihen, mikor Canfeda érkezik: „Szultánám! Hírek érkeztek! Gazanfer írt!” Nurbanu: „Már olyan rég óta rémálmaim vannak! Rossz hírek?” Canfeda belekezd a levélbe: „Nagyra becsült Nurbanu Szultánám!” Nurbanu. „Milyen hűséges ez a Gazanfer! Amióta idejöttem, mindig az oldalamon állt… ahogy te is. Mihez kezdtem volna nélkületek?”

Egy aga Rüstemhez: „Mindenről gondoskodtunk. Az őrök felváltva őrködnek. Egy madár sem repülhet be a palotába.” Rüstem: „Jó. Akkor most hívhatjuk Sinant.” Az aga távozik. Mihrimah érkezik: „Fura, hogy te és a testvéred milyen közel kerültetek az elmúlt napokban!” Rüstem: „Nagyon segítőkész volt. De különben is így kell ennek lennie, hiszen mi értelme annak, hogy ugyanaz a vérünk, és nem szeretjük egymást? Tudjuk, hogy vannak olyan testvérek, ahol ha az egyik elfordul, a másik hátba döfi.” Mihrimahnak eszébe jut, ahogy ellopta bátyja pecsétjét… Mihirmah: „Most rólam beszélsz? Ha tudtam volna, hogy a bátyámat kivégzik, soha nem tettem volna meg!” Rüstem: „Senkiről sem beszélek. Ami történt, az már a múlté. Mustafa Herceg meghalt, mi meg itt vagyunk és rejtőzködünk! Imádkozzunk, hogy így is marad! Mihrimah! A hatalomért és a jövőért neked fel kellett áldoznod magad… Nem volt más választásod.”

Sinan: „Ahhoz, hogy titokban tudjuk tartani Rüstem Pasa és Mihrimah Szultána hollétét… hogy ne vegyék észre, hol tartózkodnak… nem tarthatnak túl sok őt az üsküdari palotában. Ezt kívánja a biztonságuk.” Hürrem: „Teljes mértékben megbízol az őrökben?” Sinan: „Nem kell aggódnod, Szultánám. Ezek a katonák nagyon hűségesek az Uralkodó Családhoz. Hosszú évek óta nekem dolgoznak.” Sokullu: „Már amúgy is mindenütt ott vannak a lázadók. Úgy gondolom, hogy miután nincs vezetőjük, anélkül fognak szétoszlani, hogy bárki is közbe avatkozna.” Hürrem: „Tudtam, hogy történik valami! De nem is feltételeztem, hogy ilyen lesz! Nagyon remélem, és imádkozom azért, hogy úgy történjen, ahogy mondtad, és a dolgok ne forduljanak még rosszabbra!”

Atmacát látjuk… először, ahogy eltalálta a nyíl és leesett a lováról… majd, hogy nem halt meg…

Fatma és Gülfem összefut Beyazittal. Beyazit: „Jól vagytok?” Fatma: „Hogy lehetnénk jól?” Gülfem: „A Koránból fogunk felolvasni és a szegényeknek viszünk adományokat.” Beyazit: „Ha segítség kell, itt vagyok.” Fatma: „Én oroszlán Hercegem! Nem tudom, hogy az elvesztés miatti fájdalom, hogy fog csillapodni?” Gülfem: „Ha Hürrem Szultána nem suttogott volna bele a Szultán fülébe, akkor Hercegünk még mindig élne! És nem kellene ezt a fájdalmat átélnünk!” Fatma: „Egyetlen dolog enyhítheti fájdalmunkat… ami Rüstemmel és Mihrimahval fog történni. Mindenki megkapja, amit érdemel.” Beyazit: „Szultánám! Csak óvatosan! Mihrimah a nővérem! Nem akarom, hogy bármi is történjen vele! Ráadásul, neki semmi köze ahhoz, ami a bátyámmal történt! Ő ártatlan!” Fatma: „Ártatlan? El is hiszed, amit mondasz? Gondolod, hogy az, aki csak csendben várt a helyén, míg a Hercegünk a halálba tartott, az ártatlan? Az anyád is ártatlan? Hát nem éppen te kérdezted ezt tőle minap? Nem te gyanúsítottad meg?” Beyazit: „Ez csak rám és az anyámra tartozik, Szultánám. Csak a düh szavai voltak a pillanat hevében. Amikor nincs bizonyíték a kezemben, nem vádolhatom az anyámat.” Beyazit távozik. Gülfem: „Mindent tud… meg van sértve… de nem fogja tűzbe dobni az anyját.” Fatma: „Amíg az ellenségük, a mi Hercegünk életben volt, nyugodtak voltak. De most egymásnak esnek… és elszabadul a pokol… lesz sírás-rívás.”

Atmaca Sinant követi. A férfi észreveszi. Társaitól kérdi: „Ti is láttátok?” Nem, a többiek nem láttak semmit. Így tovább lovagolnak. Atmaca viszont ebből tudja, hol bujkál Rüstem…

Sinan: „Senki sem talál itt rátok.” Rüstem: „Hürrem Szultána hogy van?” Sinan: „Nagyon aggódik. Közben visszatért Beyazit Herceg a palotába. Sokullu informálta az eseményekről.” Egy aga hallgatózik… Rüstem: „Köszönöm, hogy velem vagy ebben a nehéz időszakban! Olyan jó, hogy rám találtál! Senki más nincs, akiben most megbízom!” Sinan: „Annyi év után végre megtaláltalak, és elfogadtál, és megbízol bennem!” Rüstem: „Jól tettem, hogy megbíztam benned! Minden egyes lépéseddel ezt bizonyítod!”

Atmaca a piacon Hussain Cavush-sal találkozik: „Atmaca! Azt hittük, meghaltál! De jó téged újra látni!” Atmaca: „Ez rosszabb, mintha meghaltam volna… Elvesztettük Hercegünket. Nem tudtam megmenteni.” Hussain: „Hol voltál egész idő alatt?” Atmaca: „Úgy volt, hogy értesítem Taslicalit, de hátba lőttek. Elájultam, de szerencsére valaki arra járt, és segített rajtam. Aztán, mikor magamhoz tértem, elmondtam neki, hogy én vagyok Mustafa Herceg fegyverhordozója. A férfinek ekkor könnybe lábadt a szeme, és elmondta, hogy a Herceget megölték… Megölték Mustafa Herceget!” Hussain: „Megöltem azt, aki elárult minket. Rüstem Pasa meg elmenekült.” Atmaca: „Pont ezért jöttem… hogy megtoroljuk Mustafa Herceg halálát. De hogy jöttél el?” Hussain: „Néhány társammal együtt elszöktünk a táborból. Késlekedés nélkül Rüstem Pasa palotájához vonultunk, de elszökött onnan.” Atmaca: „Többé nem szökhet el, Hussain Cavush!” Hussain: „Tudod talán, hol rejtőzik?” Atmaca bólint.

Cihangir ordít a fájdalomtól. Visszatérünk a múltba, amikor a kisbaba Cihangirt az orvosok nyújtották, hogy a púpja eltűnjön. Süleyman imádkozik gyermekéért. Azonban kisbabája fájdalmas sírását nem bírja elviselni. Ibrahim: „Nagyuram, jól vagy?” Mustafa: „Talán, ki kellene mennünk a friss levegőre.” Visszatérünk a jelenbe. Süleyman ugyanezt a fájdalmat érzi, ahogy hallja kisfia fájdalmas ordítását.Talán ezekben az órákban, Hürrem próbál aludni, de nem megy. Zaklatott állapotban kimegy teraszára friss levegőért. Cihangir sátrában Orvos1: „Csak egy megoldás maradt, Afyon (ópium). Minden mást kipróbáltunk.” Orvos2: „Még ne!” Süleyman pont ekkor lép be: „Ti meg mit ácsorogtok ott?! Csináljatok valamit!!!” Orvos1: „Nagyuram, ha engedélyezed, adnánk a Hercegnek Afyon szirupot. A legfontosabb dolog, hogy mennyit adunk neki. Ha nem túl sokat, akkor nem lesz baj.” Süleyman engedélyezi. Itatnak vele egy kortyot. A következő visszaemlékezésben Firuze arról mesél, hogy hazájában mit jelent a púp: „Mielőtt megszületett, angyalokkal találkozott. Szárnyakat adtak neki, amit most a hátán cipel.”Cihangirnak látomása van. Egy csokor vörös rózsát lát a kezében, finom illatúakat. Aztán egy árnyékot fedez fel a sátrában. „Ki van ott?” De válasz nem érkezik.Orvos1: „Ez a szirup megnyugtatja, és alszik egy kicsit.” Felajánlanak a Szultánnak nyugtató gyógynövény szirupot, de Süleyman visszautasítja. Orvos1: „A Szultán és a Herceg ugyanattól a betegségtől szenved. Lelkiismeret furdalásuk van. Egyrészt, mivel feláldozták drága Hercegünket, másrész, nem tudták megállítani.” Orvos2: „Aggódj inkább a saját munkád miatt! És ne lépd át a határt!”

2.rész

Sümbül a piacon kapucnival a fején, nehogy valaki felismerje: „Yakup! Yakup!” Yakup: „Hagyj békén!” Sümbül: „Én vagyok! Ssshh… Csendesebben! Mást vettem fel, hogy az emberek ne ismerjenek fel. El ne árulj! Most nézd! Mit műveltek a kis boltunkkal! Szörnyűség!” Yakup: „Oh! Nézz csak magadra! Minden kemény munkát rám hagytál!” Sümbül: „Te hálátlan tuskó! Hürrem Szultána kért meg, hogy menjek vissza a palotába. Az emberek úgy sem hagynának itt élni! Hisz mindenki tudja, hogy Hürrem Szultánát szolgálom.” Yakup: „Rendben van. A boltot rám hagytad. De akkor tejet is adok a kávékhoz!” Sümbül: „Héééééj! Csak mert átadtam neked a boltot, az még nem jelenti azt, hogy már át is veheted az irányítást! Még mindig az enyém! Jövök időközönként, és felveszem a pénzem. Megkapod a profit egy részét. Tarts rendet! Különben nyilvánosság előtt akasztatlak fel!” Yakup: „Ne aggódj. A profit 50%-a a tied.” Sümbül: „Jó. Várj! Micsoda?! 50%-ot mondtál?!” Yakup: „Azt mondtam? Úgy értettem, hogy az 50% 50%-a! Az életemet kockáztatom itt, tudod! Természetesen, te a palotában fogsz élni, finom ételeket eszel… Míg én itt rohangálok fel s alá.” Sümbül: „Ahh!! Te alávaló féreg! Rendben! Legyen úgy, ahogy te akarod!” 

Atmaca egy fiatal férfihoz: „Mustafa Herceg nagyon bátor volt. Többet forgatta a kardját a szívével, mint a kardjával. Ő volt a reménységünk. És most elvették tőlünk.” Hussain Cavush csatlakozik hozzájuk: „Atmaca!” Atmaca: „Ez itt Hassan Aga. Az ő feladata, hogy elvegye Rüstem életét.” Hassan: „Nem megy, Atmaca… Be sem tudok úgy lépni a szobába, hogy ne kutatnának át. Nagyon sok óvintézkedést tesznek meg!” Atmaca: „Ne aggódj! Nem adom át ezt az élvezetet senki másnak.. Személyesen fogom megölni. Neked más lesz a feladatod.”

Sümbül: „Szultánám, végre visszatértem. Allah segítsen, hogy jól alakuljanak a dolgok!” Hürrem: „Örülök, hogy itt vagy. Jelenléted erőt ad nekem. Hűséges barátokat akarok magam körül látni ezekben a nehéz időkben. Jöttél és máris boldoggá tettél!” Sümbül: „Megtisztelsz, Szultánám! Minden alkalommal, ahogy a palotán kívül voltam, mindig te jutottál az eszembe… Szultánám! Még ha mosolyogsz is, én látom szemedben az aggodalmat. Bocsásd meg arcátlanságomat, de ez nem az a bátor Hürrem Szultána, akihez én hozzá vagyok szokva.” Hürrem: „Igazad van, Sümbül. Legnagyobb ellenségem meghalt… de még most sem találok békét. A fiaim egymás ellen fognak harcolni. Attól félek, hogy azok, akik megtorlással vakítják el szemeiket, végül elérik céljukat. Attól félek, hogy Mustafa Herceg átka megtalál. Halálával én is sok mindent elvesztettem.”

Visszajátszás látunk: pici Cihangir Firuze szoknyája mögé bújik. Nem akarja apját üdvözölni. Haragszik rá. Süleyman azonban nem hagyja annyiban. Egy szót sem szól, de mégis ráveszi a gyermeket, hogy átölelhesse. Felveszi ölébe: „Én oroszlán Hercegem!”A jelenben Cihangir alszik. Apja az ágyánál lesi minden lélegzetét. Majd felébreszti: „Fiam…” Cihangir első dolga, hogy felébred, hogy az ópiumos üveghez nyúl. Süleyman: „Beszéltem az orvosokkal. Ne igyál több ilyet. Most haragszol rám, tudom. Dühös vagy. Mély gyászban vagy. De ez a gyász el fog múlni. Ha már mindent el tudsz felejteni, felépülsz. Ott fogod folytatni életedet, ahol abbahagytad. De én nem leszek jobban. Én nem gyógyulok fel. Mert nekem nincs jogom gyászolni. Még ha akarnám is, nem tehetem. Gyászolhatok olyas valakit, akinek az életét a saját kezemmel vettem el? Lehetséges? Két szerepem van, fiam… az egyik a király, aki az egész ország felett uralkodik, és a másik az apa. És attól a naptól kezdve, hogy átvettem a trónt, a király ment háborúzni, és vitte magával az apát is. Ahol vér és halál vett körül. Személyesen éltem át. Láttam. Életem legnagyobb részét a harcmezőn éltem le, fiam. Nem tudtam milyen egy gyermeket szeretni… Apámtól nem láttam apai szeretetet. Csak azt tudtam, hogy félek az apámtól, Selim Szultántól. Megfogadtam, hogy én nem leszek olyan, mint ő. És te tudod a legjobban… hogy ez az ígéret… a Sátán műve. Én Cihangirom! Mustafa halála óta az eltört gyertyák, melyek a szívemet égetik, soha nem múlnak el. Egy darabkájától sem fogok megszabadulni. Egészen addig, míg élek.” Cihangir végighallgatta. Eltolja magától apja kezét, és az ópiumos üveghez nyúl.

Rüstem a feleségéhez: „Allahnak hála, itt nyugalom van! Hamarosan ennek az egésznek vége, és visszatérhetünk palotánkba. És remélhetőleg, a háború után a Szultán visszahelyez pozíciómba.” Mihrimah: „Hogy lehetsz ebben ilyen biztos? És mi van akkor, ha ez nem így lesz? Kara Ahmed Pasa nagyon erősnek tűnik.” Rüstem: „Kormányozni egy országot nem olyan, mint vívni. Hogy talpon maradj, kerülnöd kell minden hazugságot és bajt. Vajon Kara Ahmed birtokában van ezeknek a jellemvonásoknak? Nem hinném… de én igen. Habár, meg kell mondjam… az, hogy velem vagy… nem érdekel pozíció és rang… Szerelmed minden felett áll… Mindent érted teszek.”

Fahriye: „Szultánám! Többen karddal a kezükben Üsküdar felé indultak! Csak annyit tudok, hogy Rüstem Pasa és Mihrimah Szultána veszélyben van!”Rüstem és Mihrimah szerelmes perceit egy aga szakítja félbe: „Pasám! Kitudódott, hogy itt bukálunk!”A következő jelenetben embereket látunk, ahogy Üsküdar felé igyekeznek. Rüstem és Mihrimah kíséretükkel együtt készülnek elhagyni a palotát. Mihrimah: „Allah! Segíts meg!” Rüstem: „Nyugodj meg, Mihrimah!” Atmaca és Hussain is a lázadókkal tart. Hassan Aga engedi be Hussain Cavusht és embereit. a palotába. Rüstem és családja egy alagúton keresztül próbálnak megszökni. Mihrimah: „Nem fogom a lányom és a saját életemet veszélynek kitenni! Téged akarnak! Menj ki eléjük és állítsd meg ezt az egészet!” Rüstem: „Nem tudom megállítani! Egy másodperc alatt megölnének, anélkül, hogy meghallgatnának! Aztán idejönnének, és téged is és Humashaht is megölnék!” Mihrimah: „Akkor sem megyek! Agák! Vigyétek Rüstemet! Megparancsolom!” Nem teljesítik a parancsot.Közben Hussain vezetésével az emberek mindent felforgatnak Rüstemet keresve. Lent az alagútban a család egy ajtóhoz érnek. Nem bírják kinyitni. Végül Rüstem veszi át a kulcsokat, neki már sikerül. Erre a zajra felfigyelnek Hussainék is. Hassan: „Ez lentről jön. El fognak menekülni!” Utánuk rohannak, de az ajtót zárva találják. Menekülés közben Mihrimah: „Ez miattad van, meg a bátyád miatt… hogy be vagyunk ide zárva!” Rüstem: „Maradj csendben!” Hussain megparancsolja embereinek, törjék be az ajtót. Végre kijutnak a levegőre! De ott is körülveszik őket. Atmaca is várja őket. Kilövi az egyik nyilat. Nem talál. Az egyik őrt találja el. Majd a másodikat. Végül a harmadikat. Aztán, hirtelen lovasok zajára lesznek figyelmesek. Beyazit jön segítőivel. Atmaca nem tehet mást. Nem lő tovább. Hussain is inkább elmenekül. Beyazit: „Árulók! Kik vagytok ti, hogy kardot emeltek egy Szultánára?!” 

Visszaemlékezünk, mikor pici Cihangir rajtakapta a kamasz Beyazitot, hogy szökni készül. Beyazit: „Én is megyek a háborúba. Amíg távol leszek, anyánkat és Mihrimaht rád bízom. Ne szólj senkinek semmit!” Süleyman a százszorszép virágból készített szirupból vesz be egyet, melyet az orvosok tanácsoltak neki, hogy megnyugtatja. „Az a dolog, amit adtatok, nem használ… A talpam még mindig fáj.” Orvos: „Nagyuram, már napok óta nem aludtál. Fáradt vagy. Ezért jöttek elő ismét a hólyagok.” Süleyman: „Cihangirral mi van?” Orvos: „Ugyanúgy van. Amíg az ópiumot issza, nincsenek fájdalmai. De mikor annak hatása elmúlik, sokkal erősebben érzi a fájdalmakat.” Süleyman: „Ne hagyd magára. Nagyon fontos számomra.”

Selim Karával beszélget: „Olyan, mintha a Szultán azért hozta volna ide a sereget, hogy a bátyámat kivégeztesse. Nem Tahmasp vagy a perzsák miatt. Tahmasp iránt érzett utálata hirtelen elpárolgott!” Kara: „Cihangir Herceg állapota is nagyon befolyásolja a Szultánt. Természetes, hogy ilyen körülmények között nem lehet háborúval foglalkozni.” Selim: „Hogy van Cihangir, Pasa?” Kara: „Az orvosok ópiumot adnak, hogy csillapítsák fájdalmát. Hercegem! Küldd el innen a testvéredet! Amíg itt van a táborban, addig nem tud gyógyulni. És a Szultánt is nagyon lesújtja, hogy végig kell néznie szenvedését. Cihangir Hercegnek vissza kell térnie a fővárosba.” Selim: „Hogy mondjam ez el a Szultánnak? Senkit sem enged magához, még engem sem!” Kara: „Én már említettem neki, de nekem nem válaszolt. Próbáld meg megkérni!” Selim: „Nem, nem tudom megtenni! Csak azok élik túl, akik tudják, mikor maradjanak csendben, ha szükséges. Én meg neked tanácsolom ugyanezt! Mert ha a bátorság elég lenne, akkor Mustafa bátyám még mindig élne!”

Cihangir ópium hatása alatt álomvilágban van. Egy női alakot vesz észre a sátrában. A lány odamegy hozzá. Cihangir: „Ki vagy te?” Mosolyog, de nem szól semmit. Cihangir: „A Szultán küldött? Ha az a szándékod, hogy megetess, akkor ne is próbálkozz.” A lány egy könyvre mutat. Cihangir kinyitja: „Oh! Szóval, te is szereted a költészetet!” „Mikor vonul el ez a csillogó égbolt? Mikor rombolják le ezt a gyönyörű dómot?” A lány letelepedik mellé, majd lecsukja Cihangir szemét.

Beyazit Mihrimaht és családját a Topkapiba kísérte. Hürrem nagyon megörül: „Jól vagytok?” Mihrimah: „Hogy lehetnék jól, anyám? Rüstem miatt, majdnem meghaltunk! Allahnak hála, a bátyám időben érkezett, és megmentett a pokoltól!” Rüstem: „Te miattad is volt ez az egész, Mihrimah!” Mihrimah: „Ezt meg hogy érted?” Rüstem: „Pontosan tudod, hogy értem!” Hürrem: „Ti meg mit műveltek? Megfelelő idő ez a veszekedésre? Előttem?! Úgy tűnik, a történtek hatására nem tudjátok megőrizni hidegvéretek! Oroszlánom! Hercegem! Amit tettél… egy egész világot adtál nekem!” Átöleli Beyazitot. „Nem érted tettem. A nővéremért mentem.” Rüstem Hürremnek: „Elmúlik, Szultánám… Elmúlik a dühe, amint bebizonyosodik, hogy nem adod őt fel. Azért jött, hogy megmentsen minket. Imáink meghallgatásra találtak.”

Beyazit Rüstemhez: „Egy időre a Márvány Palotában maradsz Rüstem Pasa. Ezúttal sokkal óvatosabbak leszünk.” Rüstem: „És Mihrimah Szutlána és a lányom, Humashah?” Beyazit: „Mihrimah itt akar maradni. Igazság szerint, én is ezt akarom. Az anyám mellett, a szobájában szállásoljuk el őket. Elmúlik… és utána visszatérhetsz a palotádba.” Sokullu érkezik: „Hercegem! Körülvették a palotát!”Kint a palotán kívül, az emberek köveket fognak kezükben. Hussain Atmacának: „Ezúttal nem hagyják el a palotát. Előző éjjel kellett volna vele végeznünk.” Atmaca: „Csak Beyazitnak köszönhetik.” Hussain: „Vele mit csináljunk?” Atmaca: „Az ő életét nem tudom veszélynek kitenni.” Hussain: „Miért nem? Ő nem Hürrem Szultána magja? Ugyanúgy meg kell tőle is szabadulnunk!” Atmacának ekkor eszébe jut, mit mondott neki utolsó éjszaka Mustafa: „Beyazitot kell segítsd a trónra! Légy hű hozzá!” Atmaca: „Beyazit Herceg hűséges volt Mustafa Herceghez. Szerették és segítették egymást. Nem szabad bántanunk őt! Megértettél?!” Hussain: „Ha ez a tűz megnő, nem tudhatjuk, kit éget meg… Több száz lázadó érkezett az ország négy sarkából! Ez még csak a kezdet.”

Lala Beyazithoz: „Nagyon nagy a tömeg! A birodalmi őröknek kell beavatkozniuk!” Sokullu: „Mihez kezdesz, Hercegem? Mi a parancsod?” Beyazit. „Amit a helyzet megkíván. Sokullu! Megállítom őket!” Lala Rüstemhez fordul, miután Beyazit távozott: „Méltóságos Pasa! Mint tudod, a Herceg most nem lát tisztán. Távol kell tartanunk a veszélytől.” Rüstem: „Már évek óta vele vagy, Lala. Te is felelős vagy mostani állapotáért.” 

Hürrem: „Azt akarom, hogy menjetek le a pincébe. Ott maradtok, míg a veszély el nem múlik.” Mihrimah: „Te nem jössz?” Hürrem: „Látnom kell Beyazitot. Nem világos, mire készül. Muszáj beszélnem vele. Fahriye! Ne hagyd magára Mihrimah Szultánát!” Majd int Sümbülnek, hogy kövesse.

Hürrem: „Hol van Beyazit?” Lala: „A tűzzel játszik!” Sokullu. „Hercegem! Újra át kellene gondolnod! Minden egyes lépéssel, amit a palota falain kívül teszel, közelebb kerülsz a veszélyhez! Ha beszélsz az emberekkel, nem változtat semmin! Sőt! Talán még plusz erőt is adsz ezzel a kezükbe! Azt fogják hinni, legyőztek téged, és csak gondot fognak okozni apádnak!” Beyazit: „Ne avatkozz bele, Mehmet Pasa. Ha félsz, menj vissza a palotába.”Fatma már fent van a toronyban, Hürrem is érkezik. Fatma: „Hallod a hangokat, Hürrem? Téged és Rüstemet akarják.”

A visszajátszásban Selim ingereli Beyazitot, hogy milyen jól áll neki a ruha. Beyazit nekiesik. Pici Cihangir: „Selim! Nagyon fog fájni? (körülmetélés)” Selim. „Oh! Mennyire!” Sümbül: „Ne aggódj, Hercegem! Én veled leszek!”Jelenben Cihangir felébred: „Selim?” Selim: „Mi történt veled?” Cihangir: „Ismerem ezt a tekintetet. Már évek óta ezzel a szánalommal nézel rám.” Selim: „Ez nem tisztességes, Cihangir. Én mindig szerettelek. De te nem szerettél… Sosem szerettél úgy, ahogy védted a bátyánkat… Isten nyugosztalja… vagy ahogy Beyazitot szereted.” Cihangir: „Ha tényleg így érzed, akkor tényleg nem voltam tisztességes. De én szerettelek téged, testvérem! Szerettelek!” Selim sír. Cihangir: „Mindig azt mondtam magamnak, hogy mindenkinek van hibája… valakinek belül, és valakinek a hátán… Szerettelek testvérem!” Selim: „Allah szerelmére, felejtsd el ezt az egészet, és egyél… edd meg az ételedet, Cihangir! És ha később gyűlölni akarsz engem, és nem akarod a képemet látni, hát legyen, de gyógyulj meg!” Cihangir: „Bátyám, vigyél a fővárosba! Kérlek! Ne hagyd, hogy itt haljak meg!” Selim: „Allah vigyáz rád. Miről beszélsz, Cihangir?” Cihangir: „Bátyám, bátyám! Ezt az egyet kérem tőled! Vigyél vissza Isztambulba! Kérlek!”

Nyílik a Topkapi ajtaja, Beyazit tűnik fel kíséretével. Szembenéz a dühös emberekkel: „Süleyman Szultán Han fia vagyok, Istambul régense, Beyazit Herceg! Allah áldja meg méltóságos Mustafa Herceg lelkét! Szomorú, hogy kivégezték! Itt senkinek sem fáj ez jobban, mint ahogy nekem! Elvesztettétek a Hercegeteket! De én a lelkem egy darabját vesztettem el!”Fatma Hürremnek: „Beyazit helyett inkább a kutyádat, Rüstemet kellett volna odaküldened! Ennyire fontos lenne számodra?” Hürrem: „Én nem küldtem senkit!” Mihrimah érkezik.Beyazit előrébb megy, a tömeg utat nyit neki. „De mit tehetnénk? Ez volt Süleyman Szultán Han utasítása! Sem ti, sem én nem szállhatok szembe a Szultán parancsával! Nem harcolhatunk döntései ellen! Mint alattvalók, kénytelenek vagytok elfogadni!” Valaki bekiabál, hogy adják ki Rüstemet. Beyazit felemeli a kezét: „Szultánunk már megbüntette Rüstem Pasát. Eltávolította pozíciójából. Ő most már csak a Dinasztia veje. Éppen ezért, nem adom át nektek. Nem adom át! Mustafa Herceg sem akarta, hogy bárki is megsérüljön! Egy gyermeket sem akart árvává tenni! Ha nem oszoltok szét, vér fog folyni, és akkor senki sem marad biztonságban! Megértem a fájdalmatokat! A ti fájdalmatok az enyém is! De nem ez a járható út! Nem akarom, hogy azok, akik szerették Mustafa Herceget megsérüljenek!” A tömeg lassan elkezd szétoszlani. Hussain imába foglalja Beyazit nevét. Atmaca: „Mustafa nem véletlenül szerette Beyazitot.” Hussain: „Most mi legyen Rüstemmel?” Atmaca: „Ha ő nem jön el hozzánk, akkor mi megyünk el érte.”

3.rész

Mihrimah: „Milyen bátor bátyám van!” Sümbül: „A világ még nem látott ilyen bátor harcost azelőtt!” Mihrimah Hürremhez: „Látod? Még nem is király, de akkora hatása van az emberekre, hogy el tudta őket csendesíteni!” Fatma: „Amikor Beyazitra nézek, mindig az apja és Mustafa jut eszembe. Ez nem rémiszt meg téged, Hürrem? És nem okoz mély fájdalmat?”

Lokman Selim érkezését jelenti be a Szultánnak. Selim: „Nagyuram…” Süleyman: „Ha nem égetően fontos, úgy térj vissza sátradba, Selim.” Selim: „Cihangir, Nagyuram. Tudom, hogy egyedül szeretnél maradni, de Cihangir nincs jól. Amíg itt van, nem fog felépülni. Az, hogy veled van, lát téged, az sem segít rajta.” Süleyman: „Azt akarod mondani, hogy én vagyok az, aki miatt ilyen állapotba került?!” Selim: „Nem, Nagyuram! De ha az arcodra néz, rossz emlékek jutnak eszébe!” Süleyman: „Cihangir itt marad velem! Hozzá fog szokni azokhoz a döntésekhez, amiket meghozok, és azok következményeihez! És te is! Elmehetsz!” Cihangirt ismét meglátogatja az álomlány. Az orvosok közben észreveszik, hogy Cihangir az összes ópiumot megitta. Cihangir: „Doktor! A Szultánt kívánom látni! A fivérem… itt van, ugye?” Visszaemlékszik, mikor a körülmetélési ceremónia után az apja az ágya szélén ült: „Azt mondták, egyáltalán nem is féltél.” Mustafa: „Egy oroszlán herceg nem fél semmitől.” Pici Cihangir. „Mustafa, ha te mellettem vagy, nem félek semmitől.”Cihangir felkel, és apja sátrába megy. Süleyman meglepődve fogadja: „Hát, te jól vagy?” Cihangir. „Jól vagyok… Sokkal jobban vagyok, nincs is már annyi fájdalmam. Elmehetnénk az aleppoi bazárba, ha már úgyis a környéken vagyunk? Van ott egy nagyon híres kalligráfus kereskedő. Szeretnék vele találkozni! Talán meg is győzhetném, hogy jöjjön velünk! Megszerezhetnénk a többi mester nevét is, és ők is csatlakozhatnának hozzánk!” Selim: „Cihangir…?” Kara: „Hercegünk sokkal jobban érzi magát.” Cihangir: „Selim! Éppen kalligráfusokról és miniatüristákról beszélgettünk! Nem lenne jó, Nagyuram?” Süleyman: „Nagyszerű ötlet… Miért ne?” Cihangir: „Sétálhatnánk egyet? Azt ígérted, hogy eljössz velünk vadászni!” 

Sümbül Hürremmel beszélget: „Fatma Szultána kinyittatta a kincses ládát. Miután 52. napja, hogy Mustafa Herceg meghalt, ételt oszt a szegényeknek és a nélkülözőknek. Beyazit Hercegünk is pénzt küldött, hogy Mustafa Herceg nevében támogassa a különböző projekteket.” Hürrem: „Allah segítse tettüket! Mi mást mondhatnék? Akik meghaltak, nem jönnek már vissza!” Fahriye: „Jó lenne, ha ránéznél a Háremre, Szultánám. Már rég tetted be oda a lábad…” Hürrem: „Nem akarok csinálni semmit! Zaklatott vagyok! El sem tudom mondani, mennyire!”

Az erdőben Cihangir: „Bevallom, időnként kiszököm a palotából, a szűk ösvényen keresztül a Halic negyedbe megyek… Ne mondd el anyának… Dühös lesz. Onnan szoktam nézni a Topkapit, az Ayasophiát, és Üsküdart. Távolból nézem a palotát. Sokkal szebb, mint belülről…” Süleyman: „Cihangir… Jól vagy?” Cihangir: „Muhyiddin ibn ’Arabi őméltósága mondása, „Óh ember! Tested és lelked az embereké!” Gondolatainkat mi formáljuk, Nagyuram. De a testem az úgysem az enyém! A púpom nem az enyém!” Kara: „Nagyuram! Vissza kéne fordulnunk! Azok a szerek szólnak belőle!” Süleyman: „Igazad van! Visszamegyünk!” Cihangir: „Most még nem mehetünk, Nagyuram! Mustafa Herceg mindjárt megérkezik! Ha nem talál itt bennünket, nagyon szomorú lesz! Ő soha nem késik!” Süleyman: „Cihangir! Nem lesz itt! Többé nem jön ide!” Cihangir: „Megígérte nekem. Tartja a szavát.” Süleyman: „Cihangir! Nem jön! Nem jön soha többé! Fiam! Cihangir!”

A Topkapiban, Mustafa lelki üdvéért egy asszony olvas fel a Koránból. Fatmának és Gülfemnek a hagyományok szerint barna halvát szolgálnak fel. Fatma: „Már 52 napja, hogy meghalt, Melek. Milyen könnyű kimondani…” Gülfem: „El sem tudom képzelni, Mahidevran Szultána hogy érezhet most? Allah segítsen neki.” Hürrem és Mihrimah is csatlakozik az imádkozókhoz. Gülfem: „Hogy merészeltek idejönni? Hagyjatok minket békében gyászolni!” Mihrimah: „Azért jöttünk, hogy osztozzunk fájdalmatokban.” Fatma: „Mindenki tudja, mi egyesek szándéka. Az egész nép tudja. Azok, akik Mustafa Herceg halálát okozták, maguk is szenvedni fognak. Nem csak a halál utáni életben, hanem még azelőtt. A halált csak halállal lehet megfizetni.” Hürrem hirtelen összetöri a kezében a csészét: „Elég! Átkotok nem fog rajtam! Hürrem Szultána vagyok! Az erős marad életben és nyer! Ez a föld törvénye! Mustafa Herceg gyenge volt, és meghalt! Én meg élek!” 

Süleyman: „Cihangir Allah ajándéka, egy jel. A tökéletes elme és szív áll háborúban a tökéletlen testtel… Cihangir a szívem, Selim. Ezért akartam, hogy itt legyen velem, szemem előtt. Vidd vissza a fővárosba, Selim. Nem akarom, hogy a szemem előtt veszítsem el a palotámat és a fiamat.” Selim: „Ne aggódj, Nagyuram. Mellette leszek.”

Hürrem beviharzik a szobájába: „Kifelé! Mindenki!” Fahriye: „Mi történt? Hívok orvost!” Hürrem: „Nem kell!” Kopognak, Sümbül érkezik egy levéllel a kezében: „Szultánám! Ez a táborból jött. Selim Herceg küldte. Állítólag sürgős.” Hürrem ahogy olvassa, Cihangir nevét kiáltja.

Közben Cihangir kínzó fájdalmakat él át. Az álomlány még több ópiumot hoz neki. Miután, álomvilágában megissza, azt mondja: „Te vagy Leyla és én Shirin. Akikről a könyvemben olvastam. Jól ismerem őket. Azért jöttél, hogy magaddal vigyél?” A lány csak mosolyog. A két orvos a sarokban sustorognak. Orvos1: „A Szultán nincs jól. Ha megengedné, orvosolnám a baját. Beszélek vele.” Orvos2: „Ez nem a te kötelességed! Maradj csak itt, és végezd a dolgod!”Cihangir ordít: „Hozzatok még szirupot!” Orvos: „Már így is sokkal többet megittál, mint szabadott lett volna.” Cihangir: „Megparancsolom!”

Hürrem a Szultán szobájába szalad, hogy beszéljen Beyazittal. Mihrimah: „Ne tedd, anya! Kérlek!” Sümbül: „Nagyon veszélyes, Szultánám!” Mihrimah: „Kimenni innen annyit tesz, mint halálba menni.” Hürrem: „Beszélnem kell veled, Beyazit. Selim azt írta, hogy nagy beteg… az orvosok nem találnak gyógymódot fájdalmaira… oda kell mennem a gyermekemhez… látnom kell őt!” Mihrimah: „Nem Beyazit. Ismered a helyzetet.” Beyazit. „Megyünk, anya! Együtt megyünk a testvéremhez!”

Cihangir újra átéli a kard ceremóniáját. Mikor zavarában elfelejti a szöveget, és apja segíti ki a tömeg előtt. Selim testvérével van, majd Süleyman is belép a sátorba: „Ti meg mit ácsorogtok ott?! Csináljatok már valamit!!!” Orvos: „Nagyuram, nem tehetünk semmit... már túl késő.” Süleyman: „Mit beszélsz?! Hogy lehet késő?! Mi az, hogy már túl késő?! Azt akarom, hogy a Hercegem talpra álljon! Fel fog gyógyulni! Tegyetek érte!!!” Meglöki az orvosokat, de Kara azt tanácsolja, hogy ne. Cihangir. „Hol van?” Süleyman: „Kiről beszélsz, fiam?” Cihangir: „Az egyetlen, aki virágokat hozott nekem… A csinos lány. Hol van, apám?” Süleyman: „Kiről beszél?” Kara: „Cihangir hatására hallucinál. Egy lányról beszél, aki bejött a sátrába. Ez az ópium mellékhatása.” Orvos: „Ők az angyalok, akik lelkünket egy nyugodt, békés világba viszik. A bűnös lelkek is látják őket, de szörnyűséges alakok képében. A jók előtt pedig szépségesek. Ez az, amit Allah tanít.” Süleyman: „Kifelé!!!”

Beyazit és Hürrem már úton van. Hürrem sír. Sümbül: „Ne sírj, Szultánám! Ha elhagyod magad, a világ összeomlik!”

Cihangir nagyon-nagyon szenved: „Apa!” Süleyman: „Itt vagyok! Itt vagyok!” Átadja neki azt a gyűrűt, amit Mustafától kapott: „Nekem adta… legyen nálad.” „Apa! Ments meg, apa! Szabadíts ki! Szabadíts ki! Kérlek, apa!” Süleyman nem tudja fia szenvedését tovább nézni, és egy kanállal készül adni a szirupból, de Cihangir megragadja az üveget. Ismét visszaesik álomvilágába. A lány virágot hoz neki, melybe beleszippant, és élvezi illatát. Cihangir: „Te is érzed a rózsák illatát, apa?” Cihangir lelke kiszáll a testéből, és a lánnyal kézen fogva egy pillanatig még nézi apját, és önmagát, végül távozik. Messzi távolban egy gyereknevetéstől „hangos” réten sétálnak. Egy vakító kapu előtt állnak meg. Aztán Cihangir meghallja szeretett bátyja hangját… Süleyman megrázza gyerekét. Nem lélegzik. Selim belép a sátorba. ekkor tudatosul bennünk, hogy Cihangir meghalt. Mindketten sírnak az ágy szélén.

Sinant meglátogatja Atmaca. Sinan: „Ki vagy te?” Atmaca: „Végre sikerült találkoznunk! Úgy hívnak, Atmaca. Már biztos hallottad a nevem Rüstemtől.” Sinan: „Oh, szóval te vagy Atmaca! Fogjátok el ezt az embert! Parancsot adtam nektek! Én vagyok a kapitányotok! Azt mondtam, fogjátok el! Fejezzétek le!” Férfi: „Nekünk csak egy kapitányunk van, Turgut Reis! Te nem vagy az!” Sinan előránt egy tőrt, de Atmaca kiveszi a kezéből. Sinan: „Mit akarsz?” Atmaca: „Idehozod a testvéredet, és én meghagyom az életed.” Sinan: „Nem, mindkettőnket végezni fogsz!” Atmaca: „Nem, nem halsz meg olyan gyorsan. Kínokat fogsz megélni.” Ekkor levágja a férfi jobb kézfejét!

Rüstem Mihrimahhoz: „Hogy-hogy nem akadályoztad meg, hogy Hürrem Szultána elinduljon? Ráadásul a régens is vele tart!” Mihrimah: „Megtettem, amit tudtam. De te is ismered az anyámat. Ha a gyerekeiről van szó, nem ismer lehetetlent.” Kopognak. Egy dobozt hoznak Rüstemnek. Aga: „Sinan küldte.” Rüstem: „Nézzük, mit küldött a testvérem.” Sokkolja őket a doboz tartalma. Egy üzenet is mellékelve van: „Testvéred nálam van. Ha nem akarod, hogy a fejétől is megszabaduljon, gyere oda, ahova mondom.” Közben Hussain Atmacának: „Nem hinném, hogy az a kígyó Rüstem eljön.” Atmaca: „Akkor el kell vennünk teste egy darabját.” Sinanra utalva…

Rüstem készülődik, de Mihrimah megállítja: „Nem látod, hogy ez egy csapda? Hogy mehetnél el?” Rüstem: „Nem hagyom, hogy a testvéremet megöljék!” Mihrimah: „Nem mész sehova! Te is jól tudod, hogy már túl késő Sinan Pasának! Nem fogod tudni megmenteni! Talán már meg is ölték! Elfelejtetted, mit mondtál nekem? Hogy a hatalomért áldozatokat kell tegyünk!” 

Süleyman csak üldögél, és az előtte megjelent kicsi Mustafát bámulja. Egyszer csak észreveszi, hogy az orvosok is ott vannak. Orvos1: „Jézus egyik tanítása azt mondja, ’Mester, az apám meghalt? Elmehetek a temetésére?’ Jézus azt válaszolta, ’Hagyd. Hagyd a holtat halottnak lenni. Te maradj velem.” Nagyuram, engedélyezd, hadd vigyelek meggyógyulni… Őhozzá, aki az életet és a halált hozta létre!” Süleyman szemei előtt szép lassan eltűnik kisfia szelleme…

Rüstem kifelé bámul az ablakon, mikor nyílik az ajtaja, és Sinan lép be rajta. Rüstem: „Hogy jöttél be, testvérem?” Sinan: „Ne hívj testvérednek. Nem vagyok többé a testvéred.”

Hürrem: „Mikor múlik már el az eső?” Sümbül: „Remélhetőleg, hamarosan. Nem maradhat így, nem igaz?” Beyazit szemben találja magát Selimmel. Mindenki csodálkozik. Hürrem: „Miért álltunk meg?” Sümbül: „Emberek érkeztek.” Beyazit látja Selim tekintetén, majd a koporsón, hogy Cihangir meghalt.

Süleymant az orvosok vezetik valahova. Süleyman monológja: „Egyházközösségben voltam, és meghaltam. Növényként születtem újjá… Meghaltam növényként, és állat lett belőlem… Állatként is meghaltam, és úgy lettem ember. Miért kéne attól félnem, hogy így is halok meg? Még egy utam van, hogy angyal váljon belőlem szárnyakkal… Ebben az állapotban is meg fogok halni, és egy olyan állapotba költözöm, ahol képességem magasabb fokozatát tudom elérni.”

Hürrem kitekint kocsijából. Beyazit ott áll előtte, szemlesütve. Majd meglátja Selimet is. Hirtelen megijed. Aztán észreveszi a koporsót. „Cihangir! Kinyitni!” 

Közben Süleymant látjuk imádkozni. „Amikor meghalunk, felébredünk. Meg kell halnom. Alszom. Halott vagyok. Oh, Allah! Valaha vége lesz ennek a fájdalomnak és szenvedésnek? Fog csökkeni ez az érzés? Vagy életem végéig úgy fog folytatódni, mint az első nap, mikor megtapasztaltam ezt?”

Hürrem: „Nyissátok ki! Hagyjátok! Ne nyúljatok hozzá!” Kitakarja fia arcát… megérinti kiszáradt ajkait… „Neeeeeeeeem!!!!!!!!!!!!” Hatalmasat ordít fiáért, majd a földre omlik. Fiai sietnek segítségül…(Itt a végét nem lehet leírni. De hát, mindenki tudja, miről van szó.)