121.rész leirása

Előzetes: Férfi: „Segíts, Allah! Segíts! A világ egyik része összeomlik! Mustafa Han napja rohamosan közeledik.” Idézet: „Ahelyett, hogy úgy éljek, mint egy zsarnok, aki a saját boldogulása érdekében lemészárolja az apját, inkább úgy halok meg, mint akit elnyomtak…” Rüstem: „Az egyik oldalon Mustafa Herceg élete, a másikon az édesanyád és a testvéreid, Selim, Beyazit, Cihangir… Ez a levél és válasz, amit a Shah fog átnyújtani, jelenti majd Mustafa Herceg végét.”

2. előzetes Hürrem: „Te az egyik oldalon állsz, én a másikon. Csak egyetlen esetben nem harcolnánk egymással: Bárcsak az én fiam lennél! Akkor nem állnánk az ellentétes oldalon ebben a véres háborúban!” Rüstem: „Mindannyian ugyanabban a csónakban evezünk, Szultánám! Nagyon hamar nekiütközünk a masszív szikláknak!” Hürrem: „Amíg élek, a kormányrúd csakis az én kezemben van!” Rüstem: „Sajnálatosan, Szultánám… a kormányrúd most Mustafa Hercegnél van.” Hürrem: „Óh, Allah! Ég a láztól! Lokman! Hívd az orvost! Azonnal! Allah!” Süleyman: „Mindenkinek van Azraelje, halál angyala, Süleyman. A tiéd ki? Ki a halál angyalod? Egy ember Azraelje az, akitől vagy amitől a legjobban fél, Süleyman… Apa!!!”

121. rész

Hürrem a teraszon aggódik Süleyman miatt, és Selim miatt is, aki a janicsárokhoz indult. Visszamegy a szobába, még mindig változatlan a helyzet, Süleyman alszik, Lokman mellette. Hürrem: „Van híred Selimről?” Lokman: „Nincs, Szultánám.” Hürrem megfogja férje homlokát, és észreveszi, hogy lángol a láztól. Kiált Lokmannak, hogy azonnal hívja az orvost.

Sokullu próbálja védeni Selimet: „Hátra! A birodalom régense, őméltósága Selim Herceg áll előttetek!” Ferhat Aga kihúzza kardját a tokjából, a többiek követik.

Nurbanu aggódik. Canfeda érkezik hozzá: „Van már híred?” Canfeda: „Nem, nincsen.” Nurbanu : „Ha történik vele valami? Ha nem látom újra? Mit teszünk akkor? És mit tesz a gyerekem?” Canfeda: „Hercegünk bátor, és egészen biztos, hogy élve kikerül onnan és visszajön ide.” Nurbanu: „Időnként a bátorság bolondság. Hercegünk a tűzzel játszik, hogy odament.”

Selim dühösen: „Egy herceg áll előttetek! Én Süleyman Han Szultán fia vagyok! Ha hozzámértek, nem marad büntetlenül!” Ekkor bejelentik Mustafát. Selim meglepődik. A janicsárok leeresztik kardjukat.

Hürrem imádkozik Allahhoz segítségért. Lokman visszaérkezik. Hürrem: „Doktor, nagyon magas a láza!” Orvos: „Agák! Készítsetek elő egy kád vizet! Bele kell tennünk a vízbe!” Hürrem: „Siessetek! Hozzátok a jeget! Siessetek! Hűtsétek le!” Beyazit és Cihangir is megérkeznek, Hürrem átöleli nagyobbik fiát, hogy megnyugtassa.

Mustafa: „Mi folyik itt, Ferhat Aga?! Hogyan félemlíthetsz meg egy Herceget?!” Ferhat: „Bocsáss meg Hercegem, de katonáimnak nem volt más választásuk. A Herceg ide jött hozzánk, kivonta kardját, és inzultált bennünket.” Selim: „Úgy jöttem ide, mint a régens, fivérem! Azért jöttem ide, hogy elmondjam, hogy a Szultánról szóló pletykák nem igazak! De ők ezt lehetőségnek ítélték meg, és megfenyegették az életem!” Ferhat: „Ezerszer tiltakozom!” Mustafa félbevágja: „Nincs erre magyarázat, Ferhat Aga! Ki merészel kardot emelni egy hercegre?!” Mustafa a kezét mutatja: „Magam láttam a Szultánt! Allahnak hála, még lélegzik! Nektek egyetlen dolgotok van, hogy fenntartsátok a békét és megvédjétek az uralkodó családot! Aki ezen kívül bármit is tesz, annak magam csapom le a fejét! Ennyit kell tudnotok!”

Egy férfi beszél Rüstemmel: „Mustafa Herceg felkészült. Álruhába öltözött az idevezető útra.” Rüstem: „Hogy érted ezt? Azt írtad, hogy a nyíl eltalálta a szívét.” Férfi: „Ezt mondták nekem. De átvertek bennünket. Az, akit eltalált a nyílvessző, az egyik fegyverhordozója volt.” Zal: „Ki volt az? Atmaca nem lehetett, mert mikor megérkeztek, vele volt, láttam.” Férfi: „Yavuz. Ő viselte a hercegi öltözetet.” Rüstem: „Meg kellett győzniük Mustafa Herceget, hogy jöjjön elő, és vegye át a trónt. Gondoskodj az íjászról. Nem akarok szemtanúkat.” A férfi elmegy, Rüstem Zalhoz: „Felkavartuk az állóvizet, Zal. Kiástuk a sírt. Vagy mi esünk bele, vagy Mustafa Herceg.”

Egy fantasztikusan szép fürdőkádat látunk, Süleymant belehelyezik a jeges vízbe. Az agák még több jeget hoznak, miközben Hürrem, Beyazit és Cihangir kint a folyosón aggódnak.

Süleyman monológja: „Mindenkinek van Azraelje. Neked ki az, Süleyman? Ki a te halál angyalod?”

Süleyman eszméletlen állapotba álmot lát: Egy idegen helyen van, egyszerű, fehér hálóruhát visel. Egy férfit látunk a távolban. Háttal áll, harci öltözetben. Süleyman: „Ki jött, hogy elvigye a lelkem? Ki akar elragadni magával? Kitől félsz a legjobban, Süleyman? Kitől? Az ambíció és büszkeség, ami a lelkedet körül veszi mindent feléget és tönkretesz. Félsz attól az embertől, aki megpróbálta elvenni saját fia életét?”

Lokman a víz alatt tartja a Szultán fejét. Süleyman: „Kiféle, miféle embertől félsz a legjobban? Aki a te Azraeled, Süleyman.” A férfi megfordul, és Süleyman felismeri benne édesapját: „Apa!” Selim Szultán felemeli kardját, suhint egyet… Süleyman felriad álmából és kikel a kádból.

Közben az emberek sort alkotnak, ahol Mustafa és Selim halad vissza a palotába. Egyik férfi: „Mustafa Herceg! Jövendőbeli Szultánunk! Allah segítsen utadon és élesítse kardodat! Amikor trónra kerülsz, ne feledkezz meg rólunk, alattvalóidról”

Süleyman már az ágyában fekszik. Az orvos leellenőrzi homlokát, majd Hürremhez fordul: „Végre levittük a lázát.” Mihrimah: „Doktor! Mikor múlik el teljesen ez a láz?” Orvos: „Várunk még egy keveset. Egy-két napot, ha addig sem megy fel.” Beyazit: „Rendben, de te mondtad, hogy ez a betegség a lábán idővel jobb lesz, nem?” Orvos: „Majd ha teljesen megszűnik a láza, akkor idővel visszanyeri régi egészségét. Remélhetőleg.” Hürrem: „Remélhetőleg… Ne hagyjátok a Szultánt magára.” Hürrem távozik, Mihrimah és Cihangir maradnak. Cihangir: „Ebben az időszakban mindenki félelemben él.” Mihrimah: „Hogy érted ezt? Ki fél mitől?” Cihangir: „Mustafa Herceg legnagyobb félelme, hogy a Szultán nem bízik meg benne. Selim Herceg attól fél, hogy Mustafa vagy Beyazit kerül trónra, mert ez a trón az életet jelenti. Beyazit Herceg attól fél, hogy benne marad a játékban. Anyánk attól retteg, hogy elveszti a Szultánt és elveszti gyerekeit. És neked mi okozza a legnagyobb aggodalmat, Mihrimah? Az a dolog, ami miatt Rüstem visszaköltözött a palotába … és így egyedül maradsz. Te az egyedülléttől félsz a legjobban.” Mihrimah: „És te, Cihangir? Te nem félsz semmitől?” Cihangir: „Nekem mindegyik félelemből jutott egy kevés. Néhányszor éjszakánként egészen megfojtanak. De ha azt kérded, melyik a legfájdalmasabb, akkor azt mondom, hogy az emberektől félek, Mihrimah. Azoktól, akiknek nincs szíve, nincs lelkiismerete, és nincs érzéke az igazságszolgáltatáshoz.” Mihrimah: „Bárcsak mi is olyan bátrak és hatalmasok lehetnénk, mint a Szultán!”

Hürrem kint beszélget Beyazittal: „Ha valami történik Selimmel, az egész világot a feje tetejére állítom!” Lokman: „Ne aggódj, Szultánám… Ha történt volna valami, már rég hallottunk volna róla.” Beyazit: „Miért nem mondtad el nekem, anyám?! Miért nem tudtam róla?! És egyáltalán! Mit keres Selim a janicsároknál?!” Hürrem: „Én is később tudtam meg, oroszlánom. Rüstem küldte oda. Ha már róla beszélünk… Hol van Rüstem? Amikor a legnagyobb szükségünk van rá, eltűnik!” Beyazit: „Visszahozom Selimet!” Hürrem: „Ne! Ne hagyd el a palotát! És különben is, Mustafa Herceg ment érte. Senki más csak ő tudja leállítani a janicsárokat.” Beyazit: „Mustafa?!” Hürrem bólint. Fahriye: „Szultánám! Selim Herceg…” Hürrem: „Jól van???” Fahriye: „Allahnak hála, igen. Épp most lépett be a palota kapuján Mustafa Herceggel.” Hürrem: „Oh, Uram Allah! Köszönöm!” Beyazit: „Majd én törődöm velük, anya. Te csak pihenj le.”

Mustafa és Selim a kerten keresztül jönnek: „Nem csak ők hibáztak. Elfogadhatatlan, amit tettél. Mégis hogy képzelted, hogy kardot rántasz a janicsárok laktanyájában?” Selim: „Most leplezték le magukat! Miattad testvérem! Ha miattad nem bátorodtak volna fel, sosem mertek volna engem megfenyegetni!” Mustafa: „Elég legyen, Selim! Hagyd abba, hogy állandóan másokat hibáztatsz! A hibát keresd magadban! Ahelyett, hogy megpróbálnád fenntartani a békét, odamentél, hogy felizzítsd a tüzet! Ha nem érkeztem volna időben, meg is ölhettek volna! És te még mindig beszélsz!” Beyazit: „Ez meg mit jelentsen?” Mustafa: „Majd Selim mindent elmond neked részletesen. Beszélj inkább a Szultánról. Hogy van?” Beyazit: „Egy kissé felszökött a láza, de most már jól van.” Mustafa mérgesen elviharzik.

Beyazit: „Igaz, amit hallok, Selim?! A janicsárok megpróbáltak megölni?!” Selim bólint. Beyazit: „Hogy merészelték?!” Selim: „Hogyan? Hát tudják, mennyire van közel Mustafa a trónhoz! Innen származik a bátorságuk. Azt hiszik, büntetlenül megússzák. Megkapják jutalmukat: Mustafa oda fog dobni nekik. És biztos lehetsz abban, hogy veled is ezt fogja tenni, fivérem.”

Sümbül a pénzét számolgatja, mikor Yakup érkezik. Sümbül szarkasztikusan segítőjéről: „Óh, szerencsére a Hercegünk megérkezett!” Yakup: „Ne is kérdezd, Aga… Oh! A pokol tüze ég az utcákon! Selim Herceg a janicsárok laktanyájába ment, hogy elejét vegye a pletykáknak! Kedvesen fogadták? Nem! Ha-ha! A Herceg reszketett a félelemtől! Ha-ha!” Sümbül: „Csend! Beszélj illően! Mi ütött beléd, hogy ilyen hangon merészelsz beszélni a méltóságos Selim Hercegről?!” Yakup: „Miért kiabálsz velem, Aga? A janicsárok maguk mondták ezt és a saját fülemmel hallottam!” Sümbül: „Wissss!!! Mi mást mondtak még?” Yakup: „Hogy Mustafa Herceg jött a megmentésére! Mikor a janicsárok meglátták, csendben hátráltak. Megfogta az öccse kezét, és visszavitte a palotába. Ilyen egy igazi herceg! Bátor és vakmerő! Azt is hallottam, hogy néhány napon belül átveszi a trónt!”

Nurbanu csupa aggódás, mikor végre Selim megérkezik. „Annyit imádkoztam az Úrhoz ezért! Allah meghallgatta imáimat, és visszahozott hozzám.” Selim: „Senki sem imádkozik értem, csak te, Nurbanu.” Nurbanu: „Nem mondod el, mi történt?” Helyet foglalnak. Selim: „Ma láttam a jövőmet, Nurbanu. Láttam, mi fog történni, ha a Szultán nem kel ki az ágyából. Mindannyiunk sorsa Mustafa bátyám kezében van.” Nurbanu: „Senki más, csak Allah tudhatja, mi lesz holnap. Ne add fel… ne tedd… légy türelmes egészen a végéig. Aki türelmes, azé az utolsó szó.”

Hürrem és Mustafa együtt nézik Süleymant: „Miután elmentél, nagyon magas lett a láza. De Allahnak hála, most jól van! Azt mondják, néhány napon belül el is múlik.” Mustafa: „Remélhetőleg.” Hürrem: „Az én Selim Hercegem épen és biztonságosan visszatért a palotába… Azok ellenére, amik kettőnk között történt, dicséretesen csináltad! Sosem feledem ezt a jótettet!” Mustafa: „Milyen különös az élet, nemde Szultánám? Idefele jövet, ha beleestem volna a csapdába, amit nekem állítottak, nem lettem volna képes megmentenem a fiadat.” Hürrem: „Milyen csapda?” Mustafa: „Nem várom el, hogy beismerd. Nyugodj meg.” Hürrem: „Hiszed vagy nem, Allah a megmondhatója, hogy nem állítottam neked csapdát. Azért hívattalak, mert ez volt a Szultán kívánsága. Ezekben a nehéz időkben rád is szüksége van.” Mustafa: „Ha ezt mondod.” Hürrem: „Valóban így van! Semmi közöm hozzá. Legnagyobbat cselekedtél! Megmentetted Selim életét!” Mustafa: „Nincs szükségem köszönetre, mert nem érted tettem. Selim a testvérem.” Hürrem: „Tudom… csak a végzet mondatja velem… minden… úgy értem, minden, ami közöttünk történt… Én ezt nem akartam, Mustafa. De nem volt más választásom. Ez a sors játéka. Még ha akarnánk, akkor sem állhatnánk azonos oldalra. Te az egyik oldalon állsz, én a másikon. Sajnos, ami az egyiknek biztonság, az a másiknak szerencsétlenség. Milyen szomorú, nem igaz? Sosem találjuk meg a közös pontot, Mustafa. Bárcsak az én fiam lennél… akkor nem lennénk ellenségek ebben a véres háborúban.”

Az ajtó nyílik és Mihrimah rohan fivéréhez: „Mégis mit gondoltál, hogy ilyenkor odamész?” Selim: „Rüstem Pasa… Ő akarta, hogy menjek. Talán a tűzbe akart lökni. Örültél volna neki, nem? Hm? Nyilvánvaló, mennyire szereted és támogatod Beyazitot. Nem is kell magyaráznod, miért küldtél neki annyi pénzt.” Mihrimah megfogja fivére kezét: „Ne aggódj ilyen jelentéktelen, ronda dolgokon. Amennyit Beyazit, annyit te is jelentesz nekem. Ugyanúgy szeretlek benneteket. Mikor nem adtam meg neked, amit kértél? De ez nem azt jelenti, hogy csendben elnézem a hibáidat! Most pedig, mondd el, mi történt, mikor odamentél a janicsárok laktanyájába!” Selim: „Ha tényleg hallani akarod, akkor figyelj, Mihrimah! Majdnem biztos halálból tértem vissza! Több száz janicsár jött nekem! Azt mondtam magamnak, most nincs menekvés, végeznek velem. Ahogy közeledtek felém, tudod mit láttam a szemükben? Mustafa bátyámat! Talán értelmetlen a küszködésünk, Mihrimah! Már Mustafa az uralkodó a szemükben, mindenki szemében!”

Hürrem leszidja Rüstemet: „Végre megjelensz a palotában!” Rüstem: „Szultánám…” Hürrem: „Átlépted határaidat, Rüstem Pasa! De még mennyire!” Rüstem: „Nem tudom, miről…” Hürrem: „Pontosan tudod, miről beszélek! Elküldted Selim Herceget, hogy hasznot húzz belőle!” Rüstem: „Amíg azzal voltál elfoglalva, hogy a Szultánért aggódsz, nekem döntéseket kellett hoznom, igaz, de kényszerítettek. Te is azt kérted, tegyünk óvintézkedési lépéseket!” Hürrem: „Ezt hívod óvintézkedésnek, hogy a fiamat biztos halálba küldöd?!” Rüstem: „Miután a trónöröklésnél Selimet támogatod, azt akartam, hogy bebizonyítsa neked… azt hittem bátorságot fog mutatni.” Hürrem: „Pasa! Méregeted a Hercegeim bátorságát?! És ha ez még nem lenne elég, még csapdát is állítottál Mustafa Hercegnek!” Rüstem: „Tökéletes támadás volt… de a nyíl az egyik fegyverhordozóját találta el. Nem is tudunk róla.” Hürrem: „Szóval, te mindenre gondoltál! Feláldoznád Mustafa Herceget egy merényletben, míg Selim Herceget odadobnád a janicsároknak! Csak azért, hogy Beyazit Herceg ellenfél nélkül maradjon! Így van?! Milyen arcátlanul merészelsz a hátam mögött dolgozni?!” Rüstem: „Mindannyian ugyanabban a csónakban evezünk, Szultánám. Rohamtempóban közelítünk a sziklák felé. Valakinek a kezébe kellett vennie az irányítást!” Hürrem: „Pasa! Nyisd ki a füled és nagyon figyelj, mert nem mondom el még egyszer! Amíg én élek az irányítás az én kezemben van! És akik másként gondolják, azok a Boszporusz fenekén találják magukat!” Rüstem: „Sajnálatosan, a hajó irányítása Mustafa Herceg kezében van. Mint kés a vajon, olyan egyszerűen fog a trónra ülni. És utána parancsot ad a kivégzésünkre.” Hürrem: „Szultánunk már túl van a veszélyen. Hamarosan felkelhet. Ezeknek a rémálomszerű napoknak vége.”

Fahriye bejelenti Sümbül érkezését. Hürrem: „Milyen híreket hoztál a piacról és az utcákról?” Sümbül: „Nincs szükség bármit is mondanom, hiszen ezernyi problémád van már így is. Vagy más dolog is érdekel?” Hürrem bólint. Sümbül: „Mindenki arról beszél, hogy Mustafa Herceg megérkezett a fővárosba. Mindenki róla és Selim Hercegről gúnyolódik, hogy mi történt a janicsároknál.”

Mihrimah a palotájában van, mikor Rüstem megérkezik: „Rüstem! Azt mondják, a Szultán rohamosan gyógyul!” Rüstem: „Mindig ugyanazt mondják, Mihrimah! Fogadd már el! Arra is nagy az esély, hogy a Szultán már soha többé nem kel ki az ágyból!” Távozni akar, de észreveszi, hogy ezzel elszomorította nejét. Rosszul érzi magát, ezért visszamegy: „Mihrimah, szomorú vagyok… De nem álomvilágban élünk, mint ahogy azt többen is gondolják! Lásd meg az igazságot! Mindenkinek van vaj a füle mögött! Senki sem ártatlan! Rövidesen vérontás kezdődik.” Egy üvegcsét mutat neki. Mihrimah: „Mi ez?” Rüstem: „Zal Mahmud azt mondta, ez egy nagyon erős, hatékony méreg. Nagyon gyorsan végez áldozatával. Magamnak tartogatom. Hogy gyorsan megigyam, mikor kivégzőim megjelennek. Hürrem Szultánának is van egy. Magának és a Hercegeknek.” Mihrimah: „Rüstem!” Rüstem: „Ne aggódj… még nem adom fel! Kardommal a kezemben, végsőkig védelmezem Beyazit Herceget! De ahhoz, hogy véget vessünk ennek, egy módja van.” Mihrimah: „Mi az? Mondd el.” Rüstem: „Egyik oldalon Mustafa Herceg élete, a másikon az anyádé és a testvéreidé.” Átadja neki az üvegcsét, majd kezet csókol neki.

Hürrem belép Selim szobájába, aki azt hiszi, Nurbanu az: „Most nem akarok senkivel sem beszélgetni.” Hürrem: „Még velem sem?” Selim: „Anya!” Hürrem: „Emlékszel még, mit mondtam neked?” Visszajátsszák, ahogy Hürrem a támogatásáról biztosítja fiát. Selim bólint. Hürrem: „Ez egy teszt, Selim. Mindannyiunknak. Állj szilárdan. Ezekben az időkben, senki sem merészelne a janicsárok laktanyájába belépni. De te megtetted! Bebizonyítottad mindenkinek, hogy irányítani tudod ezt az államot, ami egy nap a tied lesz!” Selim: „Hát nem mondták el neked? Mindenki rajtam nevet! Azt mondják a hátam mögött, hogy bohóc vagyok!” Hürrem: „Rólam is mondanak minden félét. Boszorkának hisznek. Még azt is hallottam, hogy azt mondják, hogy hátul is van szemem. Ha minden szóra hallgattam volna, akkor most nem lennék a világ Szultánája. Évekig próbáltam tenni az emberek hazugságai ellen. Elindítottam egy alapítványt, ételt osztok a szegényeknek. Mindenkin segítettem, akinek segítségre volt szüksége. Végül én nyertem. Most szeretnek és imádkoznak értem. Főleg a nők és a gyerekek. Mert látják, nem vagyok boszorkány. Látják, hogy egyetlen aggodalmam, anyaként, hogy megvédjem gyermekeimet. Azzal, hogy odamentél a laktanyába, nagyot nyertél, oroszlánom. Biztos lehetsz benne, ez több dolgot is megváltoztat! Legalább téged.” Átölelik egymást. „És ne feledd: csak a bolond nem fél.” Hürrem távozik. Kint a folyosón összetalálkozik Nurbanuval: „Hálás vagyok neked, Szultánám. Biztos vagyok benne, hogy szavaid hatással lesznek rá.” Hürrem: „Remélhetőleg, Nurbanu. Ne hagyd magára a fiamat.” Nurbanu: „Rajta tartom a szemem. Szultánám! Ezekben a nehéz napokban, a szükséged van valamire, én itt vagyok. Kívánságod számomra parancs.”

Mahidevran a palotába érkezik. Gülfem üdvözli. Mahidevran: „Hogy van a Szultán?” Gülfem: „Ha gondolod, megnézheted magad is. Fatma Szultána és Mustafa Herceg már várnak rád.” Mahidevran felnéz, meglátja Hürremet. Mindketten egy bólintással üdvözlik egymást. Hürrem: „Egyesével jönnek. Mint a keselyűk. Körbeállják a Szultánt és várnak.” Fahriye: „Biztos lehetsz, Szultánám, nem hagyjuk magára a Szultánt egy pillanatra sem!”

Belép a Szultán szobájába. Fatma: „Látod a helyzetünket… a sötét felhők még mindig itt gyülekeznek fejünk fölött…” Mahidevran: „ Allah akaratával eltűnnek, és kisüt a nap. Mihrimah, hogy vagy?” Mihrimah: „Ki ez a nap, Szultánám? Mustafa bátyám? Pontosan tudom, hogy egy percig sem a Szultánra gondoltál!” Mustafa: „Mihriamah! Átléped a határaidat!” Mihrimah: „Megértem Mahidevran Szultánát… évek óta erre a percre várt… És te, Hercegem? Fatma Szultánám? Mi a helyzet veletek? Előttetek fekszik a Szultán, hét tengerek uralkodója! Ugyanaz a véretek! Ahelyett, hogy imádkoznátok, mit csináltok? Milyen hasznot reméltek?” Mustafa: „Milyen haszonról beszélsz?! Milyen piszkos vád ez?!” Mihrimah: „Hazugság lenne? Nem ez az, amit te is akarsz? Nem ez a kívánságod?! Mindenki a te nevedet hangoztatja, szégyentelenül a jövő Szultánjának hívnak. Azt akarják, hogy te kerülj a trónra. És te csendben maradsz, mert te is ezt akarod.” Fatma: „Elég, Mihrimah! Ne beszélj úgy, mint az anyád! Vagy talán e palota vezetőjének látod magad? Ha már előnyökről beszélsz, nézd meg az anyádat és a szerető férjedet! Tudtad, hogy megpróbálták csapdába csalni?” Mihrimah: „Biztos így van.” Fatma: „Mikor még senki sem volt itt, én a Szultán mellett voltam. Együtt nőttünk fel. Szeretetem és hűségem iránta végtelen. És Mustafa is ilyen. Nem vagyunk rákényszerítve, hogy állandóan bizonyítsuk ezt. Higgy, amit akarsz.” Mihrimah: „Én csak egy dologban hiszek… hogy Szultánunk hamarosan talpra kel, és majd erről megkérdezzük!” Mihrimah egyedül apja előtt hajol meg, majd távozik. Mustafa utána akar menni, de Fatma nem engedi: „Idő kell egy Szultánának, míg megtanul helyesen viselkedni.”

Rüstem Sokullunak: „Meg kellett volna akadályoznod, ami a janicsárok laktanyájában történt! Azt gondolod, hogy ok nélkül küldtelek oda?!” Sokullu: „Mindent megtettem, mi hatalmamban állt. De mondtam neked, hiba volt odamenni.” Rüstem: „Már egy jó ideje megkérdőjelezed a döntéseimet!” Sokullu: „Soha nem merném, Pasám.” Rüstem: „Tisztában vagyok a ténykedéseddel, hogy megpróbálod a magad oldalára állítani Selim Herceget és Hürrem Szultánát. De ne feledd, ebben a palotában a Szultán után én következem. Ezt ne verd ki a fejedből.”

Mahidevran a Szultán ágyánál: „Sok háborút megnyertél, sok földet meghódítottál, és sok ellenségre tettél szert. A sors játéka, hogy most erőtlenül, reménytelenül látlak téged. Az orosz boszorka miatt dobtál engem és fiadat, Mustafát a sarokba. És nézd, te adod meg a választ. Szomorú akartam lenni miattad, és sírni akartam érted. De azok után, amit hagytál, hogy keresztülmenjünk, ha akarnám is, akkor sem tenném.” Megfogja a kezét. „Csak egy dolgot akarok, hogy békében halj meg. Mert ez lenne a legjobb mindenki számára. Még neked is.”

Kint a folyosón összetalálkozik Hürremmel. Hürrem: „Feketét hordasz. Temetést szeretnél. De álmaid porba hullnak, Mahidevran. Mert Szultánunk hamarosan talpra áll. Kinyitja szemét, és még hatalmasabban tér vissza, mint valaha!” Mahidevran: „Évek óta várok. Várok még egy keveset. Előbb vagy utóbb meghal. Az, hogy a Szultán ilyen állapotba került a te hibád is. Évek óta cipeli a bűneit magával, és most fizet meg érte.” Hürrem: „Az igazi bűnösök még köztünk vannak… de égni fognak.” Mahidevran: „Egy hajszál… egy hajszálnyira vagy a végzetedtől. Nézz körül. Senki más csak Rüstem áll mögötted. Mindenki elhagyott. Beyazit Mustafa oldalán áll. Cihangir ugyanúgy. Mert ők látják az igazságot. Ők állnak a jó oldalon.”

Mustafa Beyazittal beszélget: „Allah a megmondhatója, hogy teljes szívből kívánom, hogy a Szultán felépüljön! Ennek ellenére, nagyon aggasztanak Mihrimah szavai. Mit tettem, hogy ezt érdemlem?” Beyazit: „Nem vagy hibás, testvérem… csak a Szultán állapota mondatta vele… mindenkinek kivannak az idegei.” Mustafa: „Igazad van… talán az anyja befolyása alá került… uh, bocsáss meg testvérem, gondolkodás nélkül beszélek. Nem így kéne gondolkodnom.” Beyazit: „Mindenki ismeri az anyám hatalmát, de Mihrimah idővel felismeri hibáját, és bocsánatot fog kérni.” Mustafa: „Én is ezt kívánom.”

Rüstem a Dívánban a papírjait olvasgatja, mikor Zal érkezik. Rüstem: „Van valami fejlemény a Szultán állapotában?” Zal: „Egy szó sem. Viszont a boszniai tartomány bégje, Sinan van itt. Beszélni szeretne veled.” Rüstem: „Ilyen késő este? És honnan kapott engedélyt?” Zal: „Azt mondta, fontos dolgokat akar megbeszélni veled.” Rüstem: „Nem érek rá. Nincs időm a boszniai problémákra. Küldd el.” Zal kimegy: „Egy másik időpontban kell jönnöd, mert a Nagy Vezír most nem ér rá.” Sinan: „Elmondtad neki, hogy fontos?” Zal bólint, de Sinan csak ragaszkodik ahhoz, hogy találkzzanak.

Közben Mihrimah palotájába megérkezik Mustafa. Mustafa: „Nagyon elszomorít, ami közöttünk történt. Látom, nehéz időszakon mész keresztül. De ez mindannyiunk számára ugyanolyan nehéz. Nincs idő most egymással veszekednünk. Épp ellenkezőleg. Egységesnek kell lennünk, együtt kell lennünk.” Mihirmah mosolyogva: „Lehetséges ez? Amíg a janicsárok úgy szeretnek, hogy kardot rántanak a testvéreim ellen, lehetséges ez? Évekig úgy tettem, mintha ez az egész semmiség lenne. De ennek vége. Van egy álmod. És most nagyon közel kerültél hozzá.” Mustafa: „Ez az ügy a trónról szól… igen, és mint minden Hercegnek, nekem is ez az álmom. Ezért születtem, Mihrimah. Ez az oka létezésemnek. Éveken keresztül erre neveltek. Meg van a jogom arra, hogy átvegyem a trónt.” Mihrimah felkel, és kezébe veszi a méreggel teli üvegcsét.

Sinan kint várja Rüstemet: „Méltóságos Pasa! Engedelmeddel beszélni szeretnék veled!” Zal: „A boszniai tartomány bégje, Sinan.” Rüstem: „Miért várt meg? Küldd el!” Sinan: „Méltóságos Nagy Vezír… Boris!” Rüstem megfordul. Sinan: „Én vagyok, Boris!” Rüstem: „Mit mondtál?” Sinan: „Boris… Évekkel ezelőtt ezt a nevet kaptad Bitomirban… egy disznópásztortól, az apádtól. Nem igaz?” Rüstem: „Mi a célod, Efendi? Ezt már mindenki tudja.” Sinan: „Én is horvát vagyok. Én is abban a házban születtem, mint te.” Rüstem elmegy. Sinan: „Én vagyok, Boris! A testvéred, Andro!”

Mihrimah Mustafához: „Minden nyilvánvaló, nem? Az én jövőm, az anyámé, Rüstemé. És mi a helyzet a testvéreimmel? Mi lesz velük?” Mustafa: „Túl korai erről beszélni. Nincs jelentősége.” Mihrimah: „De van! Testvéreim életéről van szó!” Mustafa: „Ők az én testvéreim is. Ha én kerülnék a trónra, Cihangir mellettem kormányozna, Beyazit meg Manisa bégje lenne.” Mihrimah: „Azt mondod, hogy korán van, de már mindenre gondoltál. Már ki is osztottad, ki hol lesz, mit fog csinálni.” Mustafa: „Ez nem újdonság, Mihrimah. Már kettejükkel is beszéltem.” Mihrimah: „És mi lesz Selimmel? Hozzányúlsz?” Mustafa: „Meg fogom engedni, hogy egy a fővárostól messzi tartományban élhessen. Persze, ha nem kivont karddal áll elém.” Mihrimah: „Becsaphatod fivéreimet az ígéreteiddel, de mindketten tudjuk, ez lehetetlen. Még ha akarnád is, akkor sem működhet!” Mustafa: „Vigyázz a szavaidra, Mihrimah! Senkit sem ejtek át. Allah a tanú rá, hogy véghezviszem ígéreteimet.” Mihrimah: „Bárcsak hihetnék neked! Egyezzünk ki abban, hogy a te biztonságod jelenti a mi balszerencsénket.” Mustafa: „Ezek anyád szavai… A szemedet is tőle örökölted. Mindegy én mit mondok, úgysincs semmi haszna. Az igazság előttünk áll. Te Hürrem Szultána lánya vagy.”

Mihrimah miután magára maradt, megragadja az üvegcsét és földhöz vágja.

Hürrem a Szultánhoz megy, hogy megnézze, hogy van. Viszont az ágyát üresen találja. Kiderül, hogy Süleyman felkelt, és kiment a teraszra. Hürrem: „Allahnak hála!” Süleyman: „Mennyi ideig voltam ilyen állapotban, Hürrem?” Hürrem: „Mióta visszatértél a háborúból. Már három hónapja. Utolsó hét olyan volt, mint egy rémálom. Folyamatosan magas lázban égtél.” Süleyman: „Mi történt, amíg eszméletlen feküdtem? Történt valami, amiről tudnom kéne?” Hürrem: „Most ennek nincs itt az ideje, Süleyman… Pihenj le. Vissza kell nyerned régi erődet. Lokman Aga! Hívd az orvost!”

Rüstem a gondolataiba merült, miközben Mihrimah hozzá beszél: „Mustafa bátyám volt itt, Rüstem. Elmondta, lépésről lépésre, mit fog tenni. Azt mondta, nem fogja bántani a testvéreimet. Lehetségesnek tartod ezt? Fogja tudni tartani ígéretét? Rüstem! Mi történt veled? Nem hallasz engem?” Rüstem: „Nagyon fáradt vagyok… Megyek aludni.” Kopognak, Zal érkezik: „Bocsáss meg, de üzenet érkezett a palotából.” Rüstem: „Hurrá!!! A Szultán felkelt! Azt mondják, jól van.” Mihrimah átöleli férjét: „Hallod, Rüstem? Felépült az apám!”

Reggel Süleyman az ágyában fogadja gyermekeit. Hürrem: „Napokig aggódtunk érted… Csak imádkozni tudnunk… De Allahnak hála, meghallgatta imáinkat és megmentett nekünk, alattvalóidnak.” Süleyman: „Tudtam, Hürrem, hogy te mindig mellettem leszel.” Mahidevran: „Amint meghallottuk, idesiettünk, hogy lássunk. Allahnak hála, nem vett el tőlünk!” Mihrimah: „Ha tudnád, min mentünk keresztül, Nagyuram! Amíg nem voltál velünk, a Pokol büntetett minket!” Fatma: „De szerencsére a kemény időszaknak vége, nem igaz, Mihrimah? A Pokol tüzét sikerült elnyomni. Boldogságunk tartson mindörökké!” Selim: „Az egész világon szét kell kürtölnünk, mindenkinek meg kell tudnia, legyen az barát vagy ellenség, hogy Szultánunk visszanyerte egészségét!” Mustafa: „Látni a hét tenger uralkodóját, hogy ismét egészséges, nagy örömmel tölt el! Allah adjon neki hosszú életet!” Süleyman végignéz családján. Először Beyazitra és Selimre néz, majd látja, hogy kisebbik fia milyen szemekkel néz fivérére. Aztán Hürrem és Mahidevran következnek. Ahogy egymást nézik, olyan, mintha szemmel vernék a másikat. Végül a mosolygó Mustafára tekint.

Elhagyják a szobát. Mahidevran, Gülfem és Fatma együtt távoznak, míg Beyazit, Cihangir Mustafával. Selim csatlakozik hozzájuk: „Mustafával dédelgetett álmaid most porba hulltak. Lássuk csak, mihez kezdesz most?” Beyazit: „Meg fogod látni, mihez kezdek!” Rüstem állítja le őket: „Nem néz ki jól, ha ezen a napon vitatkoznak.” Selim: „És te Rüstem Pasa? Beyazittal kapcsolatos álmaid most üressé váltak. Szultánunk kettétörte reményeidet.”

Lokman is kimegy a szobából, és informálja Rüstemet, hogy a Szultán beszélni óhajt vele. Bent Hürrem megcsókolja szeretett férje kezét. Süleyman: „Te mindvégig itt voltál mellettem, igaz?” Hürrem: „Nem bíztalak rá senki másra.” Süleyman: „Ma este aludj békében, boldogságban, és Mihrimah is. Allah akaratával visszanyerem régi erőmet.” Kopognak, Rüstem lép be. Süleyman: „Hamarosan ismét talpra állok, Rüstem.” Rüstem: „Allah akaratával, minden alattvalód ezt kívánja. Részt akarok venni a pénteki imán és azt a fiam mecsetében akarom tölteni.” Hürrem: „Nem, ez lehetetlen, Nagyuram! Előbb gyógyulj fel teljesen, aztán természetesen.” Süleyman: „Döntésem végleges, Hürrem. Muszáj elhagynom a palotát, amilyen hamar csak lehetséges. Hadd lássák barátaim és ellenségeim, hogy életben vagyok.” Rüstem: „Igazad van, Nagyuram. Megteszem a szükséges előkészületeket.” Süleyman: „Ezen kívül, mindenkit magam mellett akarok látni… a pasákat, hercegeket, szultánákat. Lássuk csak, amíg aludtam, mi történt a világban.”

Késő este Süleyman kiáll teraszára, miközben Ibrahim hangját halljuk: „A sötétség angyala  mindig körülöttem van, Süleyman Szultán. Ugyanabban az időben ő az én Azraelem, és a megmentőm. Az én mennyországom, és a poklom. Közel lenni hozzá annyit tesz, hogy egy lépéssel eltávolodtam a haláltól. De ugyanakkor egy lépéssel közelebb is kerültem hozzá.”

Hürrem a saját teraszáról figyeli Süleymant. Ő sem tud aludni.

Ibrahim: „Néhányszor éjszakánként, mikor becsukom a szemem, arra a percre gondolok, mikor a halál meglátogat, arra a pillanatra, mikor lelkem elhagyja testemet. Az álmok elszállnak, mint a köd. A fehér hajszálak tanúsítják önmagukat, a hajamban, szakállamban. Szeretteim mellettem vannak, Haticém, gyermekeim, minden a megfelelő helyen van. Az idő lejárt. Itt az ideje az elszámoltatásnak. Ahogy lennie kell. Nem korán és nem későn.”

Néhány nappal később Rüstem az irodájában van, Zal Sinan érkezését jelenti be. Rüstem: „Kicsit nyomoztattam utánad. Azt mondtad, Horvátországból származol. 28 évvel ezelőtt, utánam 5 évvel érkeztél a fővárosba. A devshirmei feljegyzések szerint, Butomirból jöttél, és miután a nevedet átfordítottad iszlámra, megváltoztattad Sinan Yusuf Agára.” Sinan: „Így igaz, Méltóságos Pasa!” Rüstem: „De ezek után nincs semmiféle feljegyzés rólad! Több pasa és bég is Devshirméből származik, ahonnan én is. Honnan tudhatnám, hogy a testvérem vagy? Miért kellene hinnem neked? Még a nevedet sem találták meg a dokumentumokban!” Sinan: „Lennie kell dokumentumnak, ami ezt bizonyítja. Sajnos, én sem találtam iratot, hogy bizonyítani tudjam. Ráadásul, minden, ami a múltban történt, elfelejtettem. Csak egy valami maradt meg. Azt a napot soha nem felejtem el. Azon a napon, amikor elhagytál bennünket, ígértél valamit. Nekem, és húgomnak, Sophiának. Emlékszel erre a napra? Azt mondtad, egy nap biztos visszatérsz. Azt mondtad, nem hagysz magunkra. Sokáig vártunk rád, Boris. Nagyon sokáig.” Rüstem visszaemlékezik: „Boris: Visszatérek, Sophia, visszatérek. Andro: Ígérd, Boris, ígérd meg! Boris: Megígérem, Andro. Megígérem, hogy visszatérek, és nem hagylak itt benneteket.” Sinan: „Aztán engem is elvittek. Évekig egyedül éreztem magam a többi gyerek közt. Magára hagytam a húgomat, Sophiát. Kerestelek. Hogy biztos légy, mutatok valamit.” Felhúzza ingujját, és a karján lévő anyajegyet mutatja. Rüstem: „Sophia?” Sinan: „Mintha elveszett volna, eltűnt volna. Semmit sem találtam róla. Már azt is feladtam, hogy téged megtalállak. Aztán egy nap meghallottam, hogy Süleyman Szultán Nagy Vezíre Horvátországból származik, és az apja disznópásztor volt.” Rüstem: „Miért jöttél ide? Oly hosszú idő után, miért kerestél meg? Mi a célod?” Sinan: „Csak látni akartalak… látni akartam a bátyámat… Meg akartam kérdezni, miért nem tértél vissza? Miért hagytál minket magunkra? Néhány napja vagyok itt… ha látni akarsz, beszélj velem… tudják, hol vagyok.” Távozik, majd Rüstem Zalt is kiküldi.

Süleyman: „Beszélj, Hürrem! Mondd el, mi történt, míg ágyban feküdtem.” Hürrem: „Azt hallottam, hogy az összes pasa, bég, reiszek összejöttek, hogy segítsék Mustafát a trónra ültetni. Nem tudom, ki áll mögöttük, mindenesetre nyilvánvaló, hogy egy olyan személy, aki nagy hatalommal bír. Kihasználták a lehetőséget a távolléted alatt, és lázadással fenyegetőztek. Még Selimet is megölhették volna!” Selim: „Rüstem Pasa, Nagyuram… Ő javasolta, hogy menjek a janicsárok laktanyájába, hogy régensként kontrolláljam a janicsárok helytelen viselkedését. Ésszerűnek tartottam, és el is mentem. Megtörtem ambíciójukat azzal, hogy elárultam, hogy még életben vagy. De nekem jöttek!” Mustafa: „Miután megtudtam, hogy Selim a janicsároknál van, azonnal indultam. Nagyon veszélyes helyzet volt. Mint tudod, az egész városban szóbeszéd járta. Személyesen beszéltem velük, és lezártam a témát.”

Süleyman megjelenik a Diván ülésén. Közben eszébe jutnak Mihrimah szavai: „Nagyon féltem, hogy valami történni fog Selimmel. Mindannyian nagyon megijedtünk. A dolgok, amiket Mustafa bátyámról hallottam… a nyelvem nem is engedi kimondani.”

Süleyman kíséretével sétál. Az emberek nagy üdvrivalgással fogadják, imába foglalják nevét. Hürrem hangját halljuk: „Amíg én az életedért imádkoztam betegágyadnál, az emberek azt kiáltozták: Hosszú életet Mustafának! Természetesen, Hercegünk ebben nem hibás. De az, hogy csendben eltűrte ezt, elfogadhatatlan! Ki merészelne, amíg te életben vagy, egy herceget szultánnak hívni?” Süleyman mindent kitöröl agyából és azt hallja: „Hosszú életet Mustafa Szultánnak!”

Ferhat Aga és janicsárjai a laktanyában várakoznak. Janicsár: „Miért nem lehetünk ott, ahol a többi ember a pénteki imán?” Ferhat: „Szultánunk kívánsága, hogy itt várakozzunk.” Janicsár: „Mit jelentsen ez, Agám? Szultánunk számon kéri rajtunk a Selim Herceggel történteket?” Ferhat: „Ha ez lenne a szándéka, akkor nem látogatna meg minket a laktanyánkban.”

A Háremben aranyat osztanak szét a lányoknak, annak örömére, hogy a Szultán felgyógyult. Hürrem fentről nézi. Fatma és Mahidevran érkeznek. Fatma mosolyogva: „Hála az égnek, Szultánunk végre megszabadult ettől a makacs betegségtől!” Hürrem: „Allahnak köszönhetjük, Szultánám. Habár még mindig rengeteg a probléma, amitől meg kell szabadulnunk!” Mahidevran: „A legnagyobb probléma a Szultán fejében te vagy, Hürrem!” Hürrem: „Jobb, ha elkezdesz készülődni! Láthatod, a Szultán felépült, visszamehetsz Amasyába a fiaddal együtt. Nyilvánvaló, hogy nem ok nélkül jöttél ide.” Fatma: „Hürrem!” Távoznak.

Süleymant bejelentik a laktanyában. Megjelenik kíséretével, kardját egyik őr cipeli. Ferhat: „Nagyuram! Magam és bátor alattvalóid nevében üdvözöllek laktanyánkban!” Süleyman félbeszakítja a kezével, majd közelebb lép: „Amíg én az ágyban szenvedtem, te a síromat ástad, anélkül, hogy haldokoltam volna! Kivont karddal inzultáltad Selim Herceget, nem igaz?!” Ferhat: „Soha! Hogy merészeltem volna? Ahogy a Méltóságos Mustafa Hercegnek is elmondtam…” Ismét leállítja: „Én hét tenger és három kontinens ura vagyok! A világ Szultánja! Süleyman Szultán Han vagyok! Te, mint azok az emberek, akik az én területemen élnek, te az én alattvalóm vagy! Árulók! Hogy merészeltetek kardot rántani az én Hercegemre?!” Süleyman hirtelen kirántja Mustafa kardját helyéről, és lecsapja vele a janicsárok vezérének fejét. „ Nem tudjátok, hogy aki ellenáll vagy terrorizálja a családom bármely tagját, az a saját életével fizet érte?!” Szépen lassan visszahelyezi a kardot a helyére, közben farkasszemet nézve fiával.

Ibrahim: „Minden fiú az apa tükörképe. Az apa lelkének nyomait hordozzák magukon, ami lehet akár jó, akár rossz, szép vagy csúnya, helyes vagy helytelen. Bármitől is félnek, bármit is gyűlölnek apjukban, az egy nap saját magukon lesz látható. Ez olyan, mint a víz, ami előbb-utóbb kiömlik, és eláraszt, tönkretesz mindent, még a jót is, ami benne van. Nem lesz többé hűséges, sem szerető, még egy darabka könyörület sem marad benne. Mindenki olyanná válik, akitől retteg! Minden fiú magában hordozza az apját, és minden apa a saját fiát.”

Süleyman egyik reggel a tükörbe nézve saját apját látja. Aztán a következő pillanatban máris azon a helyszínen vagyunk, hogy az ő mecsetét, Süleyman Mecsetet építteti Sinan Mester. Ibrahim. „Mindegy, mennyire félsz. Mindegy mennyire lángolsz. Nincs megoldás. Az igazság égetni fogja mellkasod, és a lelked megperzselődik. Amíg tovább járkálsz, lélegzel, az is tovább fog égni. Ez a vakító fény soha nem hagy magadra. Soha!” Lenéz az építkezésre, ahol Lokman és egy katona elássák Ibrahim naplóját.

Megérkeztünk az 1553-as évhez. Mahidevrant látjuk még öregebben, aki Mihrünissával együtt abban gyönyörködik, ahogy Mustafa a kisfiával játszik. Atmacát látjuk együtt sétálni a kis Yusuffal, aki egészen megnőtt már. Selimék a következő boldog család, ahol hármas ikrek születtek nemrégiben! Beyazitot a három fiával és Rana ágyasával láthatjuk. Őket nézi messziről Hurichihan, a törvényes feleség, aki mellett nincs baba. Szomorú, de legalább Beyazit szerelme megmaradt. Cihangirt látjuk Mihrimahval, akikhez csatlakozik, a már nagylány Humashah. Aztán Hürremet látjuk, amint levelet olvas, valamint, amint Süleyman az épülő mecsetét szemléli.

Hürrem Rüstemmel sétál: „Legtöbb éjszakám aggódással telik. Mindig muszáj a Szultán szobájába mennem. Tudod miért, Rüstem? Hogy megnézzem, lélegzik-e! Csak ez után tudok megnyugodni.” Rüstem: „Ok nélkül aggódsz, Szultánám. Évek teltek el, és a Szultán betegségének jele sincs!” Hürrem: „Allah tarts őt közöttünk!” Rüstem: „Láthattuk, mi történik, mikor nincs velünk a Szultán. Mustafa Herceg nagyon közel került a győzelemhez, és még mindig közel áll hozzá. Még ha Selim Herceg és Beyazit Herceg össze is fogna, nagyon nehéz lenne őt legyőzni.” Hürrem: „El akarom felejteni azokat a szörnyű napokat. Nem akarom még egyszer átélni azt a rémálmot. Biztos van rá megoldás.” Rüstem: „Mire gondolsz, Szultánám?” Hürrem: „Én magam pillantottam bele azokba az írásokba, melyek a Szultán és a perzsák között zajlott… az utolsó háborúról te is tudsz… a perzsa ügyet még nem zárta le a Szultán… annyira, hogy a győzelem kedvéért ajtót nyitottunk Elkas Mirza testvérének. Pedig ő még a családba is bekerült volna. Alapvetően a Szultán mindenkinél jobban gyűlöli Tahmasp Shahhot. Ha a Szultán meghallaná, hogy Tahmasp és Mustafa kapcsolatban állnak, elindíthatnánk Mustafa megölését.” Rüstem: „Szóval, te úgy gondolod, hogy vele is úgy lehet végezni, mint Elkas Mirzával? Erről beszélsz?” Hürrem: „Igen. Ahogy Tahmasp nem bocsátott meg testvérének, Elkas Mirzának, úgy a Szultán sem fog megkegyelmezni Mustafának.” Rüstem. „De nem úgy tűnik, hogy Mustafa Herceg valaha is meg fog állapodni Tahmasppal!” Hürrem: „Nem, ő nem… de mi majd megtesszük helyette is! Ez minden, amiről a Szultánnak tudnia kell.” Rüstem : „Ez egy tökéletes csapda, Szultánám… de tudod, egy levél nem elég erre.” Hürrem: „Persze, hihetően kell csinálnunk. Bizonytalan helyzet kell… mint egy háború.” Rüstem: „Évek teltek el a perzsa háború óta… majdnem lehetetlen oda visszamennünk.” Hürrem: „Ez a te specialitásod, Pasám. Meg kell győznöd a Szultánt erről a háborúról. Ha nincs háború, lehetetlen bizonyítani a Mustafa és Tahmasp közötti kapcsolatot. Az utolsó háború amúgy is befejezetlen maradt… a Szultán mindig erről panaszkodik. Ha okot mutatsz a támadásra, biztos belemegy.”

Cihangir a szobájában, mikor Mihrimah érkezik: „Ki írta azt a levelet? Egy háremhölgy?” Cihangir: „Mustafa írta. Érdeklődik az egészségem felől. Mennyi ideig tart még, Mihrimah? Te is fontos vagy Mustafának. Ez az ellenségeskedés mindkettőtöket nagyon megvisel. Testvérek vagytok. Fejezzétek be végre.” Mihrimah: „Igaz, hogy ugyanaz a vér folyik ereinkben. De a kapcsolatunk félúton halad. Ez nem egy igazi kapcsolat. Nem tudjuk helyre hozni a dolgokat.”

Süleyman a Diván ülésén Sinan Pasát kérdezi, aki ma már admirális. Sinan: „Nyugodtak a tengerek, Nagyuram. Amióta békét kötöttünk a hitetlenekkel, nem volt különösebb incidens. Az egész világ elfogadta Süleyman Szultán dominanciáját.” Süleyman Sokullu véleményét kéri, aki ma már Romeli Beyler Bégje. Sokullu: „A határainkról érkeztek győzelmi hírek. Korábban informáltalak a magyarországi győzelmünkről. Habár nem tudtuk bevenni Eger várát, Kara Ahmed Pasa és serege bátorságáról tett tanúbizonyságot a keresztények előtt.” Süleyman: „Rüstem Pasa! Hallottad miket mondott testvéred, Sinan Pasa és Mehmed Pasa. Van valami hozzáfűznivalód?” Rüstem: „Mindketten nagyon helyesen beszéltek. A keresztények nem tudnak megfélemlíteni bennünket. Habár ugyanez nem mondható el a Keleti helyzetről. Tahmasp egyre több gondot okoz. Nem áll túl sok részlet a birtokomban, de világos, hogy valamire készülnek.” Süleyman: „Azonnal készíts erről jelentést. Azt akarom, hogy minél előbb tájékoztass a helyzetről.” Rüstem: „Kívánságod számomra parancs.”

Később Rüstem a saját palotájában beszélget Hürremmel: „Valakit Mustafa Herceg palotájába kell küldenünk. Egyelőre lehetetlennek tűnik.” Hürrem: „Az egy hatalmas palota. Csak van valaki, aki el tudja végezni a feladatot! Csak nézz utána!” Rüstem: „Néhány ember tud csak bejutni: Mahidevran, Mustafa, Mihrünnissa, Fidan, Yahya és Atmaca… ugyanakkor ők azok, akik soha nem árulják el.” Hürrem: „Szóval minden hiábavaló?” Ekkor lép be a szobába Mihrimah: „Amíg be nem léptem, ti itt álltatok csendben egymást nézve?” Hürrem: „Ha valami fontosról akarsz beszélni, hagyj magunkra!” Mihrimah: „Mustafa bátyámról beszélgettek, nem igaz? Nincs szükség előttem titkolózni. Mindennel tisztában vagyok, és kész vagyok megtenni bármit, amit terveztek.” Hürrem: „Bármit is tudsz, felejtsd el, Mihrimah. Törődj inkább a gyermekeddel… és akkor távol maradsz ezektől a dolgoktól.” Mihrimah: „Azért jöttem, hogy segítsek neked, anya.”

Reggel Süleyman Mihrimahval beszélget: „Mihrimah! Én napom, én holdam! Ahogy telnek, múlnak az évek, egyre szebb leszel!” Mihrimah: „Ha más nem is, legalább Hürrem Szultána lánya vagyok.” Süleyman: „Milyen a kapcsolatod Rüstemmel? Van még problémátok?” Mihrimah: „Boldogok vagyunk, Nagyuram. A rossz napok a múlté. De újabb problémánk van, és ez a téma eléggé megvisel. Amíg beteg voltál, jelentéktelen ellenségeskedés vette kezdetét köztem és Mustafa között. Összetörtem a szívét. Évek teltek el. Egyikünk sem írt a másiknak levelet… sem ő, sem én. Ő az idősebb. Nekem kell megtennem az első lépést. Ahogy elmegy ez a borzasztó idő, szeretnék Amasyába menni. Szeretném meglátogatni a bátyámat, persze, ha megengeded.”

Kutahyában Hurichihan egy nőtől vásárol valamit kis szütyőben. A nő reméli, hat a szer. Összetalálkozik Lalával. Egymástól kérdezgetik, mit csinálnak ott. Majd Lala, hogy ki volt ez a nő? Hurichihan kikéri magának, hogy állandóan mindenbe beleveri az orrát, és hogy folyton őt követi. Lala azt feleli, hogy amíg a Herceg biztonságáról van szó, minden rá tartozik. Rákényszeríti a lányt, hogy adja át a zacskót neki. Látja, hogy növényeket tartalmaz. „Meg akarod bűvölni a Herceget? Mert ez kemény büntetéssel jár!” Hurichihan azt feleli, hogy saját részre lesz, mert még mindig nem tudott teherbe esni.

Mihrimah úton van Amasyába lányával, Humashahhal és Gülbaharral. Visszaemlékezik a jelenetre: Hürrem: „Biztos vagy benne? Mert nem akarom, hogy később megbánd.” Mihrimah: „Biztos vagyok. Úgysincs más választásom. Meg kell védenem a testvéreimet. Sosem felejtem el, miken mentünk keresztül, mikor apa beteg volt. A mai napig rémálmaim vannak. Nem akarom még egyszer ezt átélni.” Humashah zökkenti ki a gondolataiból azzal, hogy mikor érkeznek már meg? Messze van még? Mihrimah megnyugtatja lányát, hogy már nem kell sokat a kocsiban ülniük. A kislány nagyon izgatottan várja unokatestvéreivel a találkozást.

Közben Mihrünnissa a fiával: „Anya! Mihrimah Szultána tényleg olyan szép, mint mondják?” Mihrünnissa: „Nem tudom, én még nem láttam. Csak Mahidevran Szultána tud erre neked válaszolni.” Mahidevran megjelenik, és elviteti a gyermeket: „Vajon mi lehet a szándéka ennek a gonosz Mihrimahnak, hogy idejön? Biztos vagyok benne, hogy tervez valamit.” Mihrünnissa: „De mit, Szultánám? Nincs olyan helyzetben, hogy megmérgezhesse a Herceget.” Mahidevran: „Miután az anyja Hürrem, mindenre gondolnunk kell.”

Rüstem olvas, mikor Zal tájékoztatja, hogy egy Ghafar nevű ember érkezett, akit még ők küldtek Perzsiába. Rüstem: „Mondd, mi történik a Keleti határokon?” Ghafar: „Nem olyan rossz, mint ahogy az emberek mondják. A perzsák elkezdték a kereskedőket zaklatni. Nem mutat arra semmi jel, hogy minket próbálnának meg fenyegetni. Tahmasp Shah felakasztatott néhány béget, akivel problémája volt. Alapvetően a perzsa oldalon vannak problémák, de ezek olyan ügyek, amik ránk is vonatkoznak.” Rüstem: „Nagyon intelligensnek tűnsz, és igen magasra juthatsz, feltéve, ha azt teszed, amit mondok.”

Mihrimah megérkezik Amasyába. Mustafa: „Üdvözöllek a palotámban!” Mahidevran: „Milyen kellemes meglepetés, hogy palotánkban köszönthetünk! Azt hiszem, most jársz itt először, ugye?” Mihrimah: „Mostantól gyakrabban szeretném meglátogatni a testvéreim palotáit.” Mustafa: „Ő it Mihrünnissa… az én Mehmet Hercegem… és Nergis Shah-t már ismered. Jól tetted, hogy magaddal hoztad Humashaht. Barátkozni tud Nergis Shahhal.” Mihrimah: „Én is erre gondoltam… ugyanaz a vérük, mint nekünk. Nem lenne szabad, hogy viszálykodás legyen a családban, csak szeretet.”

Késő este Isztambulban, Cihangir és Sokullu a Szultánnál vannak. Cihangir egy térképészről, Negariról beszél. Süleyman: „Nyilvánvaló, hogy Negarinak nagyon jó stílusa van és minden szaktudásnak birtokában van.” Cihangir: „Egyetértek. Az utóbbi néhány napban, mindenki arról beszélt, milyen nagyszerű a khorasani (mai Afganisztán) Aka Mirek munkái. Próbáltam néhányat beszerezni, de végül nem sikerült.” Süleyman: „Hogy lehetséges ez? Miért kérted meg Sokullut, hogy segítsen?” Sokullu: „Akar Mirek tanítója a perzsa sahtól, Tahmasp bíróságától kap parancsot. És egyedül a Shahnak dolgozik.” Süleyman: „Akkor ez azt jelenti, hogy ez az ember csak Tahmasp parancsait teljesíti. Viszont, ha Tahmasp elveszíti dominanciáját, akkor már hajlandó lesz a mi emberünkkel találkozni, és nem fogja elutasítani Cihangir kérését.”

Mustafa Mihrimahval beszélget: „Tetszik neked Amasya?” Mihrimah: „Nagyon szép. Mihrünnissa nagyon jól gondoskodik rólad. Azért jöttem, hogy véget vessek a gyűlölködésnek kettőnk között. Egész gyerekkoromat Selimmel és Beyazittal töltöttem. Amikor elhagytad a palotát, és a saját tartományodba költöztél, én még kislány voltam. Tulajdonképpen, nem is volt időnk megismerni egymást. Ezért érzem magam közelebb a többi testvéremhez. De ez nem azt jelenti, hogy az ellenséged vagyok.” Mustafa: „Egyetértek. Semmi értelme gyűlölködnünk és harcolnunk egymással.” Mihrimah: „Elég csúnyán váltunk el egymástól annak idején… elég rossz állapotban voltam… nem gondolkodtam helyesen. Felejtsük el a múltat.” Mustafa: „Én már elfelejtettem.” Közben Mihrimah tekintetével keres valamit fivére asztalán…

Rüstem belép a Szultánhoz. Tájékoztatja, hogy Ghafar Beyt elküldte a határvidékre. Most visszaérkezett, és állítása szerint, a helyzet nyugtalanító. Személyesen tőle is meghallgathatja. Ghafar: „Tahmasp betört országunk területére, és miután katonáink visszatértek Isztambulba, megtámadta Adicevazt, Ercist, Bargirit, és Ahlatot. Ha nem tudta bevenni, mindent felégetett. Mirza fia pedig Endurum térségében támadott meg régiókat. Nagyuram, határaink erősítésre várnak.” Süleyman: „Honnan ez a bátorság?! Miután győzelmet győzelemre halmoztunk a perzsák földjén, Tahmasp kétségbeesetten keresett egy lyukat, ahová elbújhat! Most látva, hogy erőink elmentek, kihasználja a helyzetet, és megtámadja a mi területeinket?! Ez a sértés nem marad büntetlenül! Rüstem Pasa! Tedd meg a szükséges lépéseket!” Rüstem: „Igenis, Nagyuram.”

Mihrimah: „Hogy megnőtt Ergis Shah és Mehmet!” Mustafa: „A fiam nagyszerű herceg lesz! Egyik kezében toll, másikban kard!” Atmaca jön, fontosat akar mondani. Ezért Mustafa elnézést kér, és magára hagyja húgát. Ki is használja az alkalmat. Keres valamit.

Atmaca: „Piri Reis írt. Rüstem Pasa nagyon dolgozik azon, hogy újabb háború törjön ki Perzsiával.” Mustafa: „Miért?” Atmaca: „Erről nincs információm, de biztos nyomós oka van rá.” Mustafa: „A Szultán nem dönt anélkül, hogy alaposan ne vizsgálná ki a helyzetet.” Atmaca:. „Három évig nem volt semmi. Vajon honnan jött ez az ötlet így hirtelen? Ha történt volna valami, arról mi tudnánk először, hiszen mi vagyunk a legközelebb Perzsiához.” Mustafa: „Derítsd ki, mi folyik itt.”

Közben Mihrimah rálel arra, amiért jött. Mustafa visszatér, és elnézését kéri, hogy megvárakoztatta. Mihrimah: „Megyek a szobámba egy kicsit, majd Mihrünnissával töltök egy kis időt.” Mustafa: „Én is csatlakozom hozzátok. De miért vagy ilyen sápadt? Jól vagy?” Mihrimah: „Persze, jól vagyok!” Miközben Mustafa pecsétjét szorongatja a kezében. Az ajtó nyílik, Mehmet érkezik. Mustafa felkapja a gyermeket, átöleli. Ezt Mihrimah kihasználja, és visszahelyezi a pecsétet a helyére.

Rüstem hangját halljuk: „Perzsia dicsőséges kormányzójának, Tahmasp Shah Őméltóságának! Információim szerint, Süleyman Szultán hamarosan támadást készül indítani országod ellen. Ez a döntése nagyon helytelen és hibás. Ebben a pillanatban nem tudjuk felvirágoztatni birodalmainkat, csak ha béke lesz. Sajnálatosan, egészségi problémái gyarapodtak, ami nyilvánvalóan látszik abból is, hogy nem tud ésszerű döntéseket hozni. Én kész vagyok mindent törvényesen megtenni, hogy átvehessem a trónt, és kész vagyok apámat Görögországba küldeni. Biztos vagyok benne, hogy a te segítségeddel ez megoldható. Imádkozom, hogy nem lökd el magadtól a feléd nyújtott kezemet. Mustafa Herceg-Szultán” Rüstem: „Mit gondolsz, Szultánám?” Hürrem: „Egyáltalán nem rossz! Remélhetőleg, Tahmasp elhiszi ezt a levelet, és fog válaszolni. Mihrimah Szultána segítségével nagy lépést tettünk előre!” Látjuk, ahogy Mustafa pecsétjét viaszba nyomta, hogy másolatot tudjanak belőle készíttetni. Rüstem: „Tahmasp válaszával együtt ez a levél hozza el Mustafa Herceg végzetét.”