133.rész leirása

Hurrem: Hürrem vagyok. Akit az emberek mindig is... Szerettek és gyűlöltek... Akit felépítettek, és leromboltak... Az, aki életet ad, de ugyanúgy el is veszi... Én vagyok az, aki utat törtem a világ tetejére... Aki tűzön és jégen ment keresztül... Akit lángba borítottak, de kioltottak... Én minden nőnek a lelke vagyok ezen a földön... Egész lényem a szerelmem mögött van... Hürrem vagyok... A halál szólítja nevem... Megfordulok és visszanézek...  Egyedül ezt a szerelmet látom fontosnak egész életemen át

2.elözetes

Suleyman: "Oh én mosolygós arcom..Oh én szívem választottja Hurrem: 'Suleyman. Lelkem Padisah-ja. Bárcsak szívedbe temetnének. Ha oda temetnének, soha nem válnánk el. Gulfem: "Mindenkinek megvan a maga története. De a tiéd egy tündérmese Sultanim." Hurrem: "És minden tündérmesének vége van egyszer." Suleyman: Annak hogy idejövök hozzád és megölellek, semmi köze a betegségedhez, ez az éveken át halhatatlan szerelmem miatt teszem ." Hurrem: "Azért jöttem, hogy minden rosszért bocsánatot kérjek, amiket ellened tettem ." Mahi: "Megbocsájtok Hürrem. Mindent megbocsájtok. Suleyman: "Értesítsd a gyerekeket Szulejmán. A halál ölelését karjaid között akarom megkapni és szeretnék találkozni szeretteimmel, amíg melletem vagy. "

3.elözetes

Beyazid: "Hatalmas hibát követtél el azzal, hogy megszegted anyánknak tett ígéreted, Szelim! Ezért az életeddel fogsz fizetni!! Selim: Maradt még bármilyen ígéret vagy fogadalom, Beyazid? Beyazid: "Meg fogsz halni, Szelim! Meg fogsz halni!!

1.rész

133. rész

Hürrem és Süleyman saját erkélyeiken nézik egymást. Majd hirtelen Hürrem elindul, hogy lássa férjét. Süleyman is hasonlóképp tesz. A folyosón összetalálkoznak. Átölelik egymást. Hürrem: „Már olyan régóta várok erre!” Süleyman: „Egy percet sem akarok nélküled élni! Nem akarlak elveszíteni!” Hürrem ránéz, majd megérti, miről beszél. Kivonja magát karjaiból: „Tudod, Süleyman.” Majd szorosan átölelik egymást. Hürrem: „Sümbül mondta, nem igaz?” Süleyman: „Bármi is ez a betegség, Allah akaratával legyőzöd.” Leül mellé: „Még ha a gyógymód a föld alatt is van, akkor is megteszek mindent, hogy megtaláljuk, Hürrem. Egy percre sem engedem el a kezed. Mindig melletted leszek.” Hürrem bólint: „Bárki mondhat bármit! Ez a betegség nem marad itt örökre. El fog múlni. Urunk, ki a betegséget adta, meghozza a gyógyulást is. Nem adom meg magam a halálnak. Azt akarom, hogy tudd. De kérek tőled valamit. Ne mondd el senkinek. Főleg ne a gyerekeinknek.” Süleyman: „Rendben, senki nem tudja meg. De mindent meg kell tennünk, hogy megtaláljuk a gyógymódot. Meg fogjuk találni.” Hürrem: „Csak egy gyógyszer létezik…” Süleyman úgy néz rá, mintha megérezné, mit akar mondani. Hürrem: „A szemeid.” A férfi elmosolyodik, mert tudta… Hürrem: „Csak sajnos szánalommal néznek rám… Engedelmeddel.” Ezzel Hürrem távozik. A férfi utána megy, de nem szól semmit, csak nézi, hogy tűnik el szerelme a sarkon… Ferhathoz: „Üzenj a női orvosnak, hogy jöjjön. És a főorvos is. Mindenki, aki a hispotájban van, jöjjön ide.”

Hürrem visszatér szobájába, Sümbül már várja: „Többször figyelmeztettelek, hogy senkinek nem szabad erről tudnia!” Sümbül: „Szultánám, hogy tudtam volna tovább titkolni? Ráadásul, akinek elmondtam, nem egy egyszerű ember! Ő a Szultán!” Hürrem: „Arra kértelek, hogy főleg neki ne mondd el!” Sümbül: „Rossz érzésem támadt a doktornő szavai után… Arra gondoltam, elmondom a Szultánnak…. hogy talán ő megtalálja a megoldást. Szultánám, kérlek! Nem nézhettem tétlenül végig!” Hürrem: „Kit érdekel, mit mondott az orvos! Hogy fedhetted fel a titkomat?! Most miattad, mindenki tudomást fog erről szerezni! Nem akarom, hogy itt légy a palotámban! Tűnj el innen! Látni sem akarlak! Tűnj el!”

Ferhat: „Nagyuram, az összes doktor megjelent, és bebocsátását kéri.” Süleyman: „Jöjjenek… Doktornő, mondd el, milyen betegség sújtja Hürrem Szultánát? Beszélj hangosan! Ti meg figyeljetek jól, hogy közösen megtaláljátok a gyógymódot!” Doktornő: „Körülbelül egy hónapja fedeztem fel a Szultána betegségét, mikor meglátogatta Selim Herceget Manisában. Kezdetben, egy sötét hólyag keletkezett a bőrén, közvetlenül a nyakánál.”

Közben Sümbül látjuk bicegni a folyosón. Sír szomorúságában.

Doktornő: „Már korábban is láttam hasonlót. Akkor is bármit kipróbáltam, semmi sem működött. Mindegyik betegem belehalt.” Süleyman: „Ki vagy te, hogy eldöntsd, ki menjen el és ki maradjon életben? Ez a te feladatod?!” Doktornő: „Soha! Ezt Allah dönti el! Csak el akartam mondani, mennyire komoly betegség ez.” Süleyman a főorvoshoz: „Mennyire pontos az, amit az imént hallottunk?” Főorvos: „Nehéz bármit is mondani anélkül, hogy megvizsgáltuk volna. Habár, ha valóban az a betegség, ahogy a doktornő leírja, annak csak egy végkimenetele van, a sír.” Süleyman: „Ne csak erre az egy lehetőségre gondolj! Most ez az átkozott betegség az ellenségünk! Minden bizonnyal legyőzzük a végén! Azonnal hívjátok a legképzett és legtapasztaltabb orvosokat! Az orvostudomány legfontosabb alakjai jöjjenek ide, konzultáljatok és találjátok meg a megoldást! Hürrem Szultána meg fog gyógyulni! Ha bárki is másképp gondolja, fejét vétetem!”

Selim levelet diktál Lalának: „Hatalmas és méltóságos Nagyuram, drága apám! Sajnálom, hogy ezt a levelet kell írjam… Vagy írjam azt, hogy szégyenkezem, helyette?” Lala: „Igen, az sokkal jobb lenne ide… Ha kívánod, így folytathatnád: Habár, nehéz helyzetben vagyok. Azok az események, melyek köztem és Beyazit között történtek, olyan elkerülhetetlen állapotot hoztak létre, melyekről neked is tudnod kell. Ha eltitkolnám előled, azzal elárulnálak.” Selim: „Jó! Azt is írd le, hogy idemenetelt seregével, és kapumat döngette, jó?” Lala: „Természetesen! És azt is le kell írnom, hogy te a legjobb megoldást választottad, hogy Nurbanu Szultánát elküldted Aydin tartományba. Nagyon fontos, hogy Hürrem Szultána örömét fenntartsd.” Selim: „Imádkozom, hogy biztonságban odaérjenek. Az összes gyerekem hiányzik.” Lala: „Teljen el egy kis idő… Minden bizonnyal visszatérnek majd. Senki sem látja, senki sem tudja meg.”

Beyazit: „Selim Herceg nem fogja tartani a szavát, Atmaca. Annyira biztos vagyok benne, mint a saját nevemben.” Atmaca: „Bárcsak az ellenkezője lenne! De Selim Heceg tisztázta szándékait. Ne feledd, Hercegem! A legfontosabb, hogy ne ess a testvéred csapdájába!” Beyazit: „Ez lenne a testvériség? Inkább az anyám miatt imádkozzon! Ha nem lépett volna közbe, megmutattam volna neki!” Hussain Cavush lován érkezik.

Selim: „Már másodszorra értettem meg, hogy ha, Allah bocsássa meg, apám meghal, Allah őrizze még meg sokáig, Beyazit mindenki támogatásával, sőt még az anyáméval is átveszi a helyét.” Lala: „Egyetlen célom, hogy ezt megakadályozzam, Hercegem. Ne aggódj, ez a levél megteszi a magáét.” Selim: „Biztos vagy benne, Lala? Nem hibázhatok többé.” Lala: „Ne aggódj. Beyazit Herceg nagyon dühös lesz, mikor ezeket a sorokat olvassa. És hibás lépésre kényszerül. Mi meg késlekedés nélkül fogjuk értesíteni hibájáról a Szultánt. Te csak tartsd magad az édesanyádnak tett ígéretedhez. Ezzel egy időben, Beyazit Herceg helyzete elkezd süllyedni Süleyman Szultán szemében. Annyira, hogy a végén már nem is fog benne megbízni. Bizalmát teljesen leromboljuk.” Selim: „Ennyi időn keresztül a rossz utat választottam, Lala. A te intelligenciáddal és tapasztalatoddal sikeres leszek. Remélhetőleg.” Lala. „Remélhetőleg… Ha szabályok szerint játszunk, akkor Beyazit Herceg úgy végzi majd, mint Mustafa Herceg. És ebben az időben, igen, ebben az időben, te is megkapod, amit már annyira akarsz.”

Hussain: „Ahogy parancsoltad, eljuttattam az aranyat Mahidevran Szultánának.” Beyazit: „Ugye nem mondtad, hogy én küldtem?” Hussain: „Nem. Úgy tudja, hogy Amasya gazdag kereskedőitől van.” Beyazit: „Nagyszerű. Mi a helyzet a bátyám síremlékével? Mikor a Szultán megszakította a pénz folyósítását, még félkész állapotban volt.” Hussain: „Beszéltem a Szultána szolgájával, Fidan Hatunnal. A Szultána mindenét eladta, de még így is nagy adósságot halmozott fel. A síremléket nem fejezték be, így az általad küldött pénz most jól jön, hogy fedezze a kiadásokat.” Atmaca: „Hogy van Yusuf? Megkapta azokat, amiket küldtem?” Hussain: „Igen, meg. Áldja is ezért Allahot. Állandóan a Szultána mellett van, mintha csak az unokája lenne. Üdvözletét küldi. Nagyon hiányzol neki. És azt kérdi, mikor láthat ismét?” Atmaca: „Hamarosan, remélhetőleg.” Beyazit: „Hogy van Mahidevran Szultána egészsége?” Hussain: „Csak messziről láttam. Olyan nagy fájdalomban él, mintha Hercegünk csak tegnap halt volna meg.” Beyazit: „A fájdalom, melyet néhányunk halála okoz, soha nem múlik, Hussain Cavush. És ez a fájdalom vált át dühé.”

Fidan: „Ez az összeg valamennyire fedezi adósságainkat. Megtartottad ígéreted és a kinti munkákat is be tudják fejezni.” Mahidevran: „Szerencsére, az a pénz, melyet az amasyai kereskedők küldtek, elegendő volt. Adj oda mindent az embereknek, ami még megmaradt. Etessük a szomszédságunkban élőket.” Fidan: „A megmaradt aranynak itt kéne maradnia, Szultánám… Mit fogsz enni és inni?” Mahidevran: „Egyetlen reményem, hogy Mustafa nevét nem felejtik el. És azok, akik szerették, meglátogatják sírját. És imádkoznak szerencsétlen fiamért. Ennyi elég nekem… Többször álmodom Süleyman Szultánnal. Egy sötét helyen, a tűz mellett ül.” Fidan: „Talán ez egy jel. Talán lebetegedett, és közel a vég. Ő már meglehetősen idős.” Mahidevran: „Mindent Allahnak hagytam. Megbékéltem.”

2.rész

Rüstem az irodája felé halad, mikor meglátja, hogy orvosok hada jön ki a Szultán szobájából. Majd rövid gondolkodás után, belép szobájába. Hürrem már vár rá: „Nem is üdvözölsz, hogy visszajöttem?” Rüstem: „Bocsáss meg, Szultánám, azt hiszem sokkot kaptam. Az imént orvosok léptek ki a Szultán szobájából. Mi történt? A Szultán betegsége rosszabbodott?” Hürrem: „Ők nem a Szultánt akarják meggyógyítani. Miattam jöttek. Valószínűleg parancsba kapták, hogy találjanak gyógymódot a betegségemre. Már egy ideje beteg vagyok. Az orvosok megpróbálnak nagy ügyet csinálni belőle. De nem az. Nyugodj meg, jól vagyok.” Rüstem: „Elmúlik… Talán összeszedtél valamit utad során.” Hürrem: „Remélhetőleg, el fog múlni. Nem akarok erről többet beszélni. Mihrimahnak erről nem szabad tudnia. Nem kellene, hogy semmiségért aggódjon és szomorkodjon.” Rüstem: „Jól látod, Allahank hála.” Hürrem: „Hallottad, mi történt Manisában?” Rüstem: „Hercegeink, mint a puska és puskapor. Bármikor is találkoznak, nem állják meg, hogy ne okozzanak károkat.” Hürrem: „Valóban, valóban… Ismét azt látom, hogy az az út, melyet választottunk, nagyon veszélyes. Hercegeim mindent megtesznek, hogy a másikat tönkre tegyék. Sem Lokman, sem Fahriye, sem Lala nem elegek, hogy megakadályozzák ezt a háborút kettejük között.” Rüstem: „Csak egyetlen ember létezik, aki távol tudja őket tartani egymástól, és az te vagy, Szultánám. Allah tartson közöttünk örökre!” Hürremnek fájdalmai vannak. Rüstem: „Jól vagy?” Hürrem: „Jól. Öntenél nekem egy kis vizet, kérlek?” Önt, Hürrem megissza, majd távozik. Rüstem utána megy. Aggódva figyeli, ahogy eltűnik a folyosón.

Közben Mihrimah duzzog. A szolgálók mindenféle finomságot vittek a szobába, de őt ez nem érdekli. A szolgálója, Hatice Hatun kiküldi a lányokat a szobából, hogy kettesben legyen úrnőjével: „Szultánám, kérlek, egyél néhány falatot. Ne légy szomorú. Megmentetted a Signor életét. Visszaadtad neki a szabadságát. Ez volt a leghelyesebb, mit tehettél.” Mihrimah: „Nem kételkedem ebben. De… el akartam tőle köszönni, látni akartam még egyszer utoljára.” Szolga: „Veszélybe sodrom életem, de ígérd meg, hogy megvédesz Rüstem Pasa haragjától.” Átad egy üzenetet Mihrimahnak.

Késő este Hürrem a szobájában van, és Sümbül hívja. Azonban egy szolgálólány lép be. Eszébe jut a jósnő: „Minden egyes ember halála a saját végítélete, Szultánám. Ha történik veled valami, az a te végítéleted lesz.” Nyílik az ajtó, Süleyman jön: „Ülj le. Van fájdalmad?” Hürrem: „Amíg mellettem vagy, hogy lehetnék rosszul?” Süleyman: „Nem akarom sem a nappalaimat, sem az éjszakáimat nélküled tölteni. Felejtsünk el mindent, ami a múltban történt. Elég idő telt el, hogy mindketten megbocsássunk a másiknak. Már csak a szép szavak maradtak…” Hürrem: „Minden rosszban van valami jó is. Amíg a betegség alatt mellettem vagy, kész vagyok a világ összes fájdalmát elviselni.” Süleyman: „Leküzdöd ezt a betegséget. Allah akaratával fel fogsz gyógyulni. Írtam neked egy levelet. Láttad?” Hürrem: „Évekkel később magát az életet adod nekem azokkal a gondolataiddal, melyeket papírra vetettél. Még ha ezerszer olvasnám el azokat a sorokat, az sem lenne elég.” Süleyman: „Meg kell értened, hogy az, hogy hozzád jöttem, hogy átöleltelek, hogy most veled vagyok, annak semmi köze a betegségedhez. Ez az irántad érzett vágyakozás, a véget nem érő szerelmem, melyet már annyi éve érzek irántad.” Finoman átölelik egymást.

Kütahyában a kicsi Ayse Szultána ágyban fekszik. Beyazit érkezik: „Ayse, gyönyörű kislányom, beteg vagy?” Ayse bólint. A férfi megcsókolja: „Fáj valamid?” Kislány: „Fáj a torkom.” Beyazit a kalfához: „Mi a baj?” A kalfa int neki, hogy jöjjön el a kislánytól: „Az orvos szerint, ez nem betegség. Hiányzik neki az anyukája. Defne Asszonyban vigaszt talált, de most, hogy őt is elvesztette, nagyon elszomorította.” Beyazit a kislányához: „Szeretnél valamit?” Ayse: „Defnét akarom!” Beyazit: „Nem, édesem. Defne Asszony hibát követett el, amit nem lehet megbocsátani. Meg fog bűnhődni érte.” Ayse: „Defne sose tenne rosszat! Kérlek, bocsáss meg neki, apa!” Beyazit: „Nincs könyörületesség a szívemben. Teljesen kiszáradt. Nehéz eldönteni, kihez legyünk könyörületesek és mikor. Mert az, akit megszánsz, egyszer még visszajöhet és ugyanazt a hibát követheti el. És akkor, nem nekünk kell együtt érzőnek lennünk, hanem velünk kell, hogy együtt érezzenek mások. Érted?”

Közben Defne a kistestvérével beszélget. Ana: „Bárcsak most azonnal megszületne! Annyira kíváncsi vagyok!” Defne: „Ana, figyelj rám jól. Miután megszületett a kisbaba, én már nem leszek itt. Őt a te gondjaidra bízom. Te leszel a nővére.” Ana: „Te hova mész? Magunkra hagysz?” Defne: „Beyazit Herceg nem akarja, hogy itt legyek az ő jelenlétében. Tisztában vagyok azzal, hogy nagy terhet rakok a válladra. De erősnek kell lenned. Ez minden, amit tőled kérek. Készülj fel, hogy megállj a lábadon, és, hogy gondoskodj a gyermekemről. Rendben?”

Az orvosok kint várakoznak a Szultán szobája előtt. Süleyman: „Remélhetőleg, jó híreket kapunk. Idekérettem a legjobb orvosokat. Meg fognak vizsgálni téged… Ferhat Aga, engedd be az orvosokat!”

Mihrimah a piacon: „Várj itt.” Mondja a szolgájának, és Pedróhoz megy. Sétálnak egy darabig, majd végül megállnak. Pedro anyanyelvén: „Allah hogy engedhette, hogy beléd szeressek, gyönyörű királynőm?” Mihrimah: „Mit jelent ez?” Pedro: „Én gyönyörű virágszálam! Ha belenézel a szemembe, nem érted szavaim jelentését? Felszabadítottál, de még mindig szolga vagyok. Gyere velem.” A tengerparton sétálnak. Pedro: „Tudom, őrültnek fogsz hinni, de tudd, hogy józan vagyok. Két nap múlva indul a hajóm. Mindent átgondoltam. Gyere velem, Szultánám.” Mihrimah: „Hallod is, amit mondasz?” Pedro: „Hallgass meg, kérlek! Szépséged tele van szomorúsággal. Mikor először megláttalak, ez a szomorúság elérte szívemet. Te az egyik leggazdagabb, leghatalmasabb és leggyönyörűbb asszony vagy a földön. Mindened meg van, és mégsem vagy boldog. Kész vagyok feláldozni életemet, hogy boldoggá tegyelek. Meneküljünk el együtt ebből a palotából, mielőtt bárki észrevenné!” Mihrimah: „Milyen menekülésről beszélsz?” Pedro: „Az élet nem csak a palotáidról szól. Ott az egész világ! Neked és nekem.” Mihrimah: „Lehetetlen, Pedro. Szultána vagyok. Süleyman Szultán Han lánya. Ráadásul, házas. És muszlim. Életem határai világosak – útjaink másfelé tartanak.” Pedro: „Hallgass meg! Mindent magad mögött hagyhatsz!” Mihrimah: „Hatalmas hatalomba születtem bele, ahol tiszta szabályok vesznek körül. Nem élhetek vissza ezzel a hatalommal, és nem is szeghetem meg ezeket a szabályokat. Más világ nem létezik számomra. És nem csak nem futhatok el veled, de még a gondolat is bűnnek számít.” Pedro: „Szülőföldemen van egy mondás: „Mondd el a nőnek, mit nem tehet meg, ezzel mutasd meg az utat, hogyan tehetné meg mégis.” A szabályok jelentik börtönöd kulcsát. Ezek adják neked a szárnyakat is egyben. Nem kötelező börtönben élni. Ez egy lehetőség csupán. Szabadság. Te Szultánám, melyik választanád?” A szolga emlékezteti úrnőjét, hogy menniük kellene. Pedro: „Várok rád, Szultánám.”

Az összes orvos egyszerre vizsgálja Hürremet. Döfködik, bökdösik kellemetlen perceket okozva ezzel a betegnek. Hürrem segítségkérően néz Süleymanra, aki végül megszólal: „Elég ennyi.” Főorvos: „Nagyuram, engedelmeddel, előbb konzultálnánk. És csak utána jelentenénk, mire jutottunk.” Süleyman: „Jó. Mehettek.” Odalép nejéhez: „Ha betegséged testet öltene, és elém állna, megküzdenék vele. A kardommal győzném le.” Hürrem: „Annyira boldog vagyok, hogy erőt adsz nekem. Ha ez a betegség egy hétfejű sárkány lenne, le tudnám rombolni, és mehetnék utamra.” Süleyman: „Szultánám, szívem csücske, meg fogsz gyógyulni.”

Kütahyában Atmaca az íjlövészet mesterségére tanítja a kis hercegeket: „Célzáshoz felkészülni… tűz! Nem is olyan rossz! Ez így megy tovább, Beyazit Herceg két harcost talál maga mellett.” Aga érkezik. Atmaca: „Majd később folytatjuk.” Odalép a küldöncökhöz: „Honnan jöttetek?” Küldönc: „Manisából. Lala Mustafa levelét hoztuk.” Atmaca: „Akkor add át.” Küldönc: „Nem lehet. Személyesen az ő kezébe kell átadnunk.”A következő jelenetben Atmaca elkíséri a küldöncöket Beyazithoz: „Lala küldte.” „Méltóságos Beyazit Herceg! Selim Herceg levelet írt a Szultánnak, melyben felvázolta a kettőtök között történteket. Az a célja, hogy téged kiáltson ki hibásnak, mellyel a saját tévedését palástolná el. Szerencsére, sikerült megakadályoznom, hogy a levél célba érkezzen. Elküldtem neked, így el tudod olvasni. Szerény tanácsom az lenne, hogy írj egy figyelmeztető levelet Selimnek.” Beyazit kinyitja a másik levelet, mely a Szultánnak szól. Elönti a düh. „Selim tette…” Atmaca: „Mi történt?” Átadja neki a levelet. „Selim megint magát adja…” Atmaca: „Mire gondolsz?”

Kinn a kertben Süleyman Rüstemmel beszélget: „Miután Pedrónak sikerült megtalálni a gyógymódot Mihrimah betegségére, nyilvánvaló, hogy szakértője mesterségének. Azt akarom, hogy Hürrem Szultánát is vizsgálja meg.” Rüstem: „Én ezt nem javaslom. Mindez csak szóbeszéd. Mihrimah Szultána magától lett jobban. Az orvosok, a változó idővel hozták összefüggésbe a sebeit. Ez a férfi egy sarlatán.” Süleyman: „Mihrimah ennek az ellenkezőjéről beszélt. Értesítsd, hogy jöjjön ide, és vizsgálja meg Hürremet.” Rüstem: „Nem valószínű, hogy ez létre tud jönni, Nagyuram. Mihrimah Szultána felszabadította. Elhagyta palotámat és már úton is van szülőföldjére. Tudod, milyen kegyes Mihrimah Szultána.”

Közben Pedróhoz odalép az egyik tengerész: „Ne menj sehova, hamarosan indulunk.” Pedro: „Azt hittem, hogy éjjel indulunk.” Tengerész. „A széltől függ. Állj készen!” Pedro imádkozik: „Istenem add, hogy Mihrimah előbb ideérjen, mint a szél!”

Rüstem a palotája folyosóján Zalhoz: „Pedro elhagyta már a fővárost?” Zal: „Mielőtt leszáll az éj, elhajóznak. Ráállítottam egy emberemet. Majd szól, ha ez megtörténik.” Rüstem: „Szólj a főorvosnak, hogy beszélni akarok vele.”

Mihrmah a ládájában keres valamit. Közben eszébe jutnak Pedro szavai: „Ha az ember teste beteg, akkor a lelke is beteg. Ha a lelke beteg, akkor a teste megsérül. Ez lehet a te bajod is. A testeden kialakult sebek beszélnek hozzád.” Rátalál egy ládikára. Szolga: „Mit keresel, Szultánám? Nem kéne a Signor szavain gondolkodnod, mert csak katasztrófába sodornak.” Mihrimah: „Mielőtt Pedro elmegy, el kell érnem.”

Rustem: Mi Hürrem szultána baja? Nagyurunk nagyon aggódik. Doktor: nem mondhatom el Rustem: Tudom, hogy hallgatásra utasítottak, de Hürrem szultánról van szó, vagyis az Oszmán birodalom jövőjéről. Doktor: Nagyurunk rendelte el, hogy titok maradjon. Rustem: nyilvánvaló, hogy Hürrem szultána állapota komoly, és ha véletlen.. Isten bocsássa meg, véletlen történik vele valami, a kérdéses lesz, ezért nincs más választásom, tudnom kell róla. Megértette? Atmaca: Tettél választ a ládába? Hercegem, ez nem túl durva válasz? Bey: Szelim csak ezt a nyelvet érti. At: Hercegem, ez így nem helyes. Bey: Mit vársz tőlem, Atmaca? A lelkiismeretemnek áldozzam fel magam, ahogy Musztafa bátyám? : "Talán Allah nem mutatja majd ezt. Csak figyelmeztetni akartalak, ha párbajra kerülne sor, és testvéri véred kiontják, nem a tiédnek kellene folynia. Biztos lehetsz abban, hogy veled együtt megyek ezen az úton, egészen a végéig.

3.rész

Pedro Mihrimaht várja a dokkoknál, aki meg is jelenik. Közben Zalt látjuk, amint egy aga értesíti valamiről, majd Rüstemhez fordul: „Pasám, van valami, amiről tudnod kell.” Pedro: „Annyit imádkoztam! Hála égnek, hogy itt vagy!” Mihrimah: „Fogalmam sincs, hogy jöttem ide.” Pedro: „A lényeg, hogy itt vagy. A többi nem számít.” Pedro: „Nem utazom el. Hogy élhetnék egy olyan városban, ahol nem vagy velem? Foglalok még egy helyet a hajóra! Megbeszélem a kapitánnyal, hogyan tudnánk elbújtatni!” Mihrimah: „Pedro, azért jöttem, hogy elbúcsúzzam.” Pedro: „Ne! Gyere velem! Szedd össze a bátorságod! Bízz bennem!” Mihrimah: „Te egy álomról beszélsz. Lehetetlen.” Pedro: „Akkor itt maradok, és muszlim leszek. Biztos vagyok benne, hogy nem szereted a Pasát.” Mihrimah: „Kigyógyítottál betegségemből. Cserébe, visszaadtam szabadságod. Nekem ez a sorsom, mint Szultána… Visszatérek a palotámba, a házasságomba, te pedig szülőföldedre, és elfelejtesz engem.” Átadja az ajándékdobozát. „Viszont látásra, Pedro. Ne tett még nehezebbé. Engedj elmenni.”Rüstem megérkezik kíséretével. Meglátják Mihrimah szolgáját, majd Mihrimaht is. Mikor a Szultána megfordul, Zal megragadta Pedrót. Mihrimah: „Engedd el! Ne bántsd!” Rüstem: „Hogy tehetted ezt, Mihrimah?! Hogyan rombolhattad le ennyire a hírnevemet?!” Mihrimah: „Nem tettem semmit, hogy a hírnevedet leromboljam! Ezt az ügyet lezártuk! Soha nem történik meg ismét! A Signor nevét sem hallod többé! Biztos lehetsz benne legalább annyira, mint a saját nevedben!”Mihrimah belép szobájába, Pedro pedig hajóján elindult hazafelé. Kinyitja a dobozkát, és Mihrimah tincsét, ill. egy levélkét talál: „Hajózz el. Messzi tengerekre. Messze, ahová tartozol. A világ legtávolabbi részére, ahol mennyei kertek vannak. És vidd magaddal testem egy darabkáját, amerre csak jársz… Így talán lelkem egy része is veled tarthat…”

Hürrem sebét a doktornő kezeli. Majd a fürdőben látjuk, hogy másfajta kezelést kap. Mindeközben Süleyman türelmesen vár. Majd Hürrem nem bírja tovább, elküldi az orvosait.Az orvosok felsorakoztak a Szultán előtt. Főorvos: „Napokig tanácskoztunk a Szultána betegségéről. Megpróbáltunk rájönni, mit tegyünk, melyik gyógymódot alkalmazzunk.” Süleyman: „Előbb mondd el, hogy hogy van.” Főorvos: „Nincs jól, Nagyuram. Nagyon súlyos az állapota. Ebből a betegségből, még senkinek nem sikerült kigyógyulnia. Sajnos, tapasztalataink ezt támasztják alá.” Süleyman: „Viccelsz velem?! Nem hagyta el magát! Talpra tud állni! Erős a szervezete! Ráadásul a kelések is megszűntek a testén!” Főorvos: „Ne tévesszen ez meg, Nagyuram. A doktornő többféle orvosságot is készített a keléseire, amik ennek következtében húzódtak vissza. De nem szűntek meg.” Süleyman: „És mi van, ha megszűntek?! Akkor mégiscsak meggyógyult, nem?!” Ferhat Aga: „Azt javaslom, a Szultánánk látogasson el Bursába.” Süleyman: „Használna?” Ferhat: „Remélhetőleg, Nagyuram.” Süleyman: „Elmehetsz.”

Késő este Rüstem a tükörben nézegeti magát, mikor kopognak: „Gyere!” Aga: „Pasám, Signora Mendez megérkezett.” Rüstem: „Engedd be.”Közben Mihrimah a lányával van. Humasah: „Mi a baj? Miért vagy szomorú?” Mihrimah: „Ne aggódj miattam, jól vagyok.” Kopognak, és a szolgálólány érkezik: „Szultánám, Signora Mendez érkezett meg az imént a palotába.” Mihrimah: „Ő az a kereskedő, akiről beszélnek?” Szolgálója elmosolyodik. Mihrimah: „Mit kereshet itt?”Gracia belép a szobába, üdvözlik egymást: „Mihrimah Szultána nincs itt? Milyen kár, pedig szerettem volna találkozni vele.” Rüstem: „Majd egyszer.” Hellyel kínálja az asszonyt. Gracia behozatja ajándékát, egy láda aranyat. Leülnek. Közben Mihrimah a szoba felé tart. A folyosón megállítja az agát, akinél a láda van. Mihrimah: „Mi ez?” Aga: „Signora Mendez ajándéka a Pasának.” Kinyitja. Mihrimah: „Miért nem kenőpénznek hívod?” Belép a szobába. Gracia: „Végre! Szépségedből ítélve nem lehetsz más, csak Mihrimah Szultána!” Rüstem: „Signora Mendez nagyon akart találkozni veled.” Mihrimah: „Örülök, hogy találkozunk. Üdvözöllek a palotámban.” Gracia: „Megtisztelsz. A palotád legalább annyira gyönyörű, mint te magad!” Rüstem: „Szultánám, ha nincs más mondanivalód… nekem és Signora Mendeznek fontos dolgokról kell beszélgetnünk… államügyekről.” Mihrimah: „Jó. Megyek vissza a szobámba. Signora!”

Selim közben felidézi a régi szép időket: „Nurbanu, mindened meglehet, amit csak akarsz! Csak tégy boldoggá.” Nurbanu: „Csak a szerelmedet kívánom.” Kopognak. Fahriye érkezik egy lánnyal: „Arra gondoltam, hogy fel kéne vidítanunk valahogy…” Selim: „Most nem akarom. Távozzatok.”

Beyazit kislánya még mindig ágyban. A Herceg odalép Gülsen Kalfához: „Azt mondtad, nem beteg. Akkor miért van még mindig ilyen állapotban?” Gülsen: „Hercegem, a kicsi Szultánánk tényleg nem beteg. Azért van ilyen állapotban, mert nem eszik, és nem iszik. Defne Hatun vette át az anya szerepét a szívében. Nem az én dolgom, de csak úgy lesz jobban, ha láthatja Defnét.” Beyazit ránéz lányára. Defne az ablakánál ül.

Gracia: „Pasám, kérlek, ne hidd, hogy átlépem határaimat. Mindegy, mi lesz a következménye, elmondom. Még a tiszta égbolton is látom, hogy vihar közeleg. Valami belül azt súgja, hogy te nem olyan vagy, mint amilyennek látszol.” Rüstem: „Igazság szerint, érdekelne, milyennek látszom?” Gracia: „Azt mondják, olyan ember vagy, aki nem tudja, hogyan kell mosolyogni. De nagyon igazságtalanok. Nagyon komolynak tűnsz. De én úgy érzem, legbelül egészen másmilyen vagy.” Rüstem: „Talán pont olyan vagyok, mint amilyennek látszom.” Gracia: „Kezdetben úgy gondoltam, nem kedvelsz sem engem, sem magát a zsidó népet. De most úgy látom, ez az érzés alaptalan volt.” Rüstem: „Jól gondoltad. De megváltozott a véleményem. Egy jó Nagy Vezír nem csak végrehajtja a Szultán parancsait, hanem meg is érti azokat.” Gracia: „Nem értem, ez mit jelent, Pasa.” Rüstem: „Királyunknak a szívében nagy a hely a nem muszlimok számára. Mindegyiket virágnak látja. És megérti, hogy minden egyes virágszál hasznos lehet népünknek. Ez azt jelenti, hogy nehéz különböző típusú növények felett rendelkezni, ahogy az emberek felett is. És Nagyurunk szereti a kihívásokat. Mostantól én is, mint a Szultán örömmel fogadok különböző fajtájú virágokat.” Gracia: „Most már mennem kell. Nem is értem, hogy múlhatott el ilyen gyorsan az idő a társaságodban…” Rüstem: „Agák!” Az ajtó erre kinyílik. Rüstem Hatice Hatunnak: „Mondd meg Mirhimah Szultánának, hogy a palotába megyek.” A szolgálólány úrnőjéhez megy. Mihrimah: „A Signora még a palotában van?” Szolgáló: „Épp most ment el… Bocsáss meg, de nagyon közel került a Pasához.” Mihrimah: „Rüstem a maga módján akar féltékennyé tenni. Bolond. Most elmehetsz.”

Hürrem alszik. Azt álmodja, hogy valami röpköd fölötte. Az ágyban fekve hessegeti el maga fölül. Mikor felébred, a szolgálótól kérdi: „Te is hallottad a zajt? Biztos egy galamb volt.” Reggel nagy fájdalmakkal ébred. Odanyúl a másik vállához, és észrevesz valamit. A tükörben megnézi: egy új kelés keletkezett.

Rüstem másnap reggel tér vissza a palotába. Humasah karjaiba fut: „Apa! Úgy örülök, hogy megjöttél!” Rüstem: „Én is örülök, kicsim. Nekem is nagyon hiányoztál. Majd együtt elmegyünk lovagolni.” Miután a kislány elment, Mihrimah: „Signora Mendez sokáig maradt. Milyen szánalmas, hogy azt gondolod, így tudsz elszomorítani.” Rüstem: „Nyugodt lehetsz. Nem áll szándékomban elszomorítani téged, Mihrimah. Én nem azért találkozom Signora Mendezzel, hogy boldogtalan légy.” Kopognak. Hatice Hatun: „Szultánám, Sümbül Aga van itt.” Mihrimah: „Az anyám is vele van?” Hatice Hatun: „Nem, egyedül van.” Mihrimah: „Jöjjön.” Sümbül belép, Rüstem távozik. Sümbül: „Gyönyörűk között a leggyönyörűbb, Mihrimah Szultána!” Mihrimah: „Mi a baj? Mi lelt téged?” Sümbül: „Szultánánk nem tudja, hogy jöttem… Kérlek, erről nem szabad tudnia… Szultánánk elküldött a palotából… Egy ideig a házikómban tartózkodtam, de börtönné vált… nem tudtam maradni.” Mihrimah: „Milyen problémája van veled az anyámnak? Miért küldött el?” Sümül: „A Szultánánk egy kicsit gyengélkedik mostanában… És mikor ezt elmondtam a Szultánnak, megharagudott rám. Esküszöm, ha megtudja, hogy én mondtam el neked, még a fővárosból is elküld!” Mihrimah: „Mi van az anyámmal?” Sümbül: „Esküszöm, nem tőlem kellene ezt megtudnod. Inkább kérdezd meg őtőle, az lesz a legjobb.” Mihrimah: „Allah védj meg!” Sümbül: „Ne aggódj! Szultánánk felépül, remélhetőleg. Csak szeretnék vele lenni.” Mihrimah: „Vele leszel, természetesen. Az anyám szeret téged. Szabad vagy. Hagyott elmenni. De ne fordíts neki hátat.” Sümbül: „A láncok nem a kezemen vagy a lábaimon vannak, Szultánám… hanem a szívemben. Teljes szívemből kötődöm a Szultánánkhoz.”

Hürremnek fájdalmai vannak. Süleyman megjelenik. Jelzi, hogy maradjon ülve. Süleyman: „Fájdalmaid vannak, igaz?” Hürrem: „A gyógyszerek miatt. Nem érzem jól magam, különben meg minden rendben… Süleyman, kérlek, mondd meg az orvosoknak, hogy hagyjanak békén. Erőfeszítéseik haszontalanok.” Süleyman: „Ne mondd azt, hogy feladod.” Hürrem megmutatja neki az új kelést: „Nem működik. Tudod, mit mondanak az orvosok. Most már csak Allahban bízhatunk. Ahelyett, hogy hiábavalóan reménykedünk, utolsó napjaimat szeretném békességben a karjaidban tölteni.” Süleyman: „Folytatjuk a kezelésed. Én soha nem adom fel, Hürrem. Neked is folytatnod kell. Ismét talpra állsz. Urunk meghallja könyörgésünk és kegyes lesz hozzánk. Ne veszítsd el a hitet.” Hürrem: „Ha ezt kívánod, akkor így lesz.”

Yessif Nessih: „A néném nagyon szerencsés, hogy Süleyman Szultán védelme alá került. Hálás neked. Csomó ajándékot küldött.” Selim: „Nagyszerű.” Nessih: „Bocsásd meg kérdésemet, Hercegem, de mi bánt téged?” Lala ekkor érkezik. Selim: „Yessif a barátom.” Lala: „Kütahyából érkezett. Beyazit Herceg küldte. Ha kívánod, a szobádba vitetem.”Selim: „Nem kell. Mi van benne?” Lala: „Nem tudom, Hercegem. Én is kíváncsian várom.” Selim bólint. Odaviszik a ládát elé, majd kinyitják. Egy női ruhát vesznek ki belőle, és egy levelet. Selim: „Mit jelentsen ez?!” Az aga átadja a levelet, Selim elolvassa: „Semi Herceg! Többé nem tudlak bátyámnak nevezni. Elfelejtetted saját vétkeidet és rólam panaszkodtál a Szultánnak. Ha, mint mindig, a hátam mögött áskálódsz, mint egy asszony, akkor ajándékomnak örülni fogsz. De ha nem örülsz, és maradt még egy csepp férfiasság benned, akkor a következő hónap első napján a karoddal együtt gyere Simavába. Intézzük el ezt a dolgot, mint férfi a férfival. De ha megfutamodsz, akkor hord csak a női ruhát!”

Beyazit éppen festi tányérját, mikor Atmaca érkezik: „Hercegem, ajándékod és leveled mostanra meg kellett érkezzen.” Beyazit: „Mit akarsz mondani, Atmaca? Hogy Selim hajlandó szembeszállni velem?” Atmaca: „Nem hiszem. Nem mer. Sokkal valószínűbb, hogy a tőled kapott holmikat továbbküldi a Szultánnak. És az már egyáltalán nem biztos, hogy ez jó vagy rossz lesz nekünk.” Beyazit: „Akkor történjen meg az, aminek meg kell történnie. Az anyám egész biztos az én oldalamon fog állni, még a Szultánnal szemben is. Főleg, ha meglátja, hogy Selim megint nem tartotta a szavát. Tudom, hogy így lesz. Úgyhogy, én nyugodt vagyok. De én azt kívánom, hogy bárcsak a másik utat választaná, és szembe nézne velem! Akkor az életben először még tisztelni is tudnám.”

Lala: „Késlekedés nélkül a ládát a Szultánnak kell elküldenünk. Ez a tiszteletlenség büntetést követel.” Selim: „Nem küldöd sehova! Beyazit az életével fizet azért, amit tett! Szembe szállok vele!” Lala: „Lehetetlen! Nem engedhetem meg! Nem ebben egyeztünk meg! Az volt a szándékunk, hogy leleplezzük Beyazit Herceg hibáit. Nem szabad, hogy ennyire feldühítsen!” Selim: „Herceg vagyok, Lala. Nem hagyhatom figyelmen kívül az ilyen inzultust! Levágja Beyazit a fejem? Talán jobb is lenne. Ezerszer jobb lenne, mint így élni. Azonnal kezd meg a felkészülést. Szembe szállok vele.”

Hussain Atmacával beszélget: „Hercegünk hajthatatlan. Selim Herceg nem fogja fogadni a meghívását. Nem fog szembe szállni a Hercegünkkel.” Atmaca: „Ha egy macskát sarokba szorítasz, oroszlán válik belőle, Hussain Cavush. Ha ez a gyűlölet így folytatódik, lavinává növi ki magát, és akkor senki sem állíthatja meg őket. Ne lepődj meg, ha Selim Herceg belemegy a találkozóba.” Hussain: „Akkor veszíteni fog.” Atmaca: „És utána mi lesz? Úgy gondolod, hogy Süleyman Szultána büntetlenül hagyja?” Hussain: „Egyszer mindennek eljön az ideje. Nem fog Beyazit Herceghez nyúlni. Mert még előtte, Hürrem Szultána közbeavatkozik. És különben is, ki örökölné akkor a trónt?” Atmaca: „Igaz. Ezért nagyon fontos, hogy megkezdjük az előkészületeket. Beyazit Herceg védelmével még tartozunk Mustafa Hercegnek.” Hussain: „Áldozzuk fel életünket! Egy harcost már elveszítettünk. Még egyet nem lehet.”

Süleyman: „Szóval, akkor üljünk karba tett kézzel? Nincs mit tenni?” Ferhat Aga: „Kénytelen vagyok az igazat mondani, Nagyuram. Mint te is tudod, még egy kelés keletkezett a Szultána testén. Sajnos, ez a jele annak, hogy a kezelés nem használ.” Süleyman: „Azt mondtad, hogy a bursai forró tavasz javíthat az állapotán.” Ferhat Aga: „Mindent meg kell próbálnunk.” Süleyman mérgesen megy ki a teraszára. Ferhat követi: „A mérged nem visz sehova, Nagyuram. Főleg ebben a szituációban.” Süleyman: „Nem tudom elviselni, Ferhat. Ez a betegség a legrosszindulatúbb és legkegyetlenebb ellenség. Ahogy az orvosok elveszítik a reményt, úgy esik ő is össze. Gyógymód nélkül maradt. Meg van kötve a kezem.” Ferhat: „Ez Allah akarata. Ki tudna elfutni a sorsa elől? Ki tudná megmenteni saját magát? Egyetlen dolgot tehetsz, imádkozz. Imádkozz, hogy ne veszítsd el a reményt. A Szultánánknak rád van a leginkább szüksége. Egyetlen orvossága te vagy. Te és a szerelmed.”

Süleyman: „Mondtam Gülfemnek, hogy készülődjenek. Hamarosan elmegyünk.” Hürrem: „Hová megyünk?” Süleyman: „Bursába. A forró tavasz miatt. A főorvos szerint, jót tehet neked. És a levegő is jó ott. A főváros nem szomorít el nagyon? De ha nincs kedved…” Mihrimaht jelentik be: „Nagyuram, Anyám! Hallottam, hogy nem vagy jól.” Hürrem: „Oh, Allah! Rüstem Pasa mondta el?” Mihrimah: „Sümbül jött… Elküldted… Aggódik érted. Mi történt, anya? Miért nem mondtad el nekem?” Süleyman: „Mihrimah! Napsugaram, holdfényem! Mint látod, édesanyád jól van.” Hürrem: „Nem ismered Sümbült? Nem tud nála más jobban túlozni!” Mihrimah: „Úgy aggódtam, míg idefele jöttem! Mi van veled?” Hürrem: „Csak egy kicsit gyengélkedem… Néhány kelés keletkezett a testemen. De most Bursába készülünk a forró tavaszra. Remélhetőleg, jót tesz nekem.”

Rüstem épp eszik, mikor Mihrimah hazaérkezik: „Te tudtad, hogy az anyám beteg, nem igaz?! Szándékosan nem mondtad el nekem!” Rüstem: „Annyira el voltál foglalva mással, hogy természetesen nem vetted észre azokat a dolgokat, amik az orrod előtt történtek.” Mihrimah: „Ne tedd ezt még egyszer velem! Mindent el kell mondanod, amit a Szultánról és az anyámról tudsz! Szultána vagyok!” Rüstem: „Igen, Szultána vagy, aki rajtam kéred számon az anyád egészségét és fivéreid jövőjét. A Dinasztia tagja kellene, hogy legyél, de igazi hatalmadat tőlem kapod, Mihrimah. Ezt ne felejtsd el. Éveken keresztül nem azzal birtokoltam pozíciómat, mert a férjed vagyok. Nézz csak azokra, akik sógorként próbálták a Nagy Vezírséget a kezükben tartani. Köztudott, mi lett a végük. És most nézz rám. Most már értheted erőmet és hatalmamat.” (Ha ezt a Szuli hallaná, ő sem élné túl az éjszakát…)

Beyazit már nem bírja tovább nézni, hogy kislánya visszautasítja az ételt és az italt. Defnéért hívat…

Hürrem a szobájában van, Gülfem kér bebocsátást. Hürrem engedélyezi. Gülfem belép: „Szultánám, aggódtam érted.” Hürrem: „Foglalj helyet.” Gülfem: „Nagyurunktól tudom, hogy Bursába készültök. Utasítást kaptam a készülődésre. Bocsásd meg kíváncsiságom, de az orvosok jöttek és mentek. A Hárem, mint egy felbolydult méhkas. Mindenki rólad kérdez, és arról beszél, hogy beteg vagy.” Hürrem bólint: „Nem titkolom többé előled, amit már úgyis mindenki tud. Tényleg beteg vagyok. Eléggé előrehaladott a betegségem. Nagyurunk viszont még mindig a gyógymódot keresi. Remélhetőleg, megleljük.” Gülfem: „Remélhetőleg, nem valami súlyos.” Hürrem: „Allah tudja. Senki sem érti, mi történik. Kérlek, maradjon ez köztünk.” Gülfem: „Természetesen. Van valami, amit érted tehetek?” Hürrem: „A Háremet rád bízom, Gülfem. Ez idáig nagyszerű munkát végeztél. Folytasd így tovább. Már egy ideje együtt élünk. Hosszú évek óta. Ha visszanézek, több rossz közös élményünk van, mint jó. A viták, küzdelmek… Bárcsak néhányat kiradírozhatnánk! Nem szeretném, ha mérges lennél rám.” Gülfem: „Szultánám, miért beszélsz így? Mint mikor valaki búcsúzkodik? Vagy… Allah adjon hosszú életet, a betegséged?” Hürrem bólint: „Nagyurunk hallani sem akar erről a lehetőségről. Hallom Azarel lépéseit…” Gülfem: „Ne mondj ilyet! Még a végén meghívásnak veszi! Sosem veszíthetjük el a reményt Allahban!” Hürrem: „Az összes bánatom eredménye lehet, nem? Azt a vért és azokat a könnyeket, melyeket kiontottam, valahol meg kell fizetni. Úgy is az lesz, amit Allah akar. És ő azt akarja, hogy történetem véget érjen.” Gülfem: „Mindenkinek meg van a saját története ebben a palotában. A te történeted tündérmese, Szultánám. Egyeseknek te voltál a jószívű angyal, másoknak pedig a gonosz boszorka.” Hürrem: „Minden tündérmese véget ér egyszer.” Gülfem: „Mindannyian halandóak vagyunk. Egy nap mind elmegyünk. Nem akarok erre gondolni, de ha az állapotod olyan, mint mondod, akkor megnyugodhatsz… nincs harag vagy rossz érzés a szívemben.” Hürrem: „Köszönöm. Erőt adtál azzal, amit most mondtál.

Beyazit a kislányával van, mikor Defnét kísérik be. Átöleli a kislányt. Ayse: „Annyira hiányoztál!” Defne: „Nekem is nagyon hiányoztál! Hallottam, hogy nem eszel.” Ayse: „Mert nem kérek.” Defne: „És ha a saját kezemmel etetlek meg, akkor fogsz enni? Még helvát is készítek neked.” Beyazithoz fordul: „Adósod vagyok a húgom miatt. Az egész világot adtad nekem azzal, hogy idehoztad.” Ayse: „Neked van testvéred?” Defne: „Igen. Találkozhattok, ha a Herceg megengedi.” Beyazit közben távozik.

Süleyman Hürremhez: „Oh, én mosolygó arcom! Szerelmem! Szépségedről az egész világ beszél! Miféle szépség ez? Milyen arc az, ami olyan, mint egy rózsa? Hajad olyan, mint a borostyán, és pézsmaillatban pompázik! Micsoda haj! Micsoda fürtök! Agyamba beleivódott hajad fenséges illata! Micsoda illat! Micsoda parfüm! Imádom! Könnyeim hullámokká váltak és úrrá lettek rajtam! Micsoda óceán, micsoda folyó, micsoda áradat! Muhibbi egy percre megőrül érted! Milyen fájdalom, milyen szerelem, milyen temperamentum ez?” Hürrem: „Süleyman, ennek a szépségnek a nyoma sem maradt meg. Mosolyomat beárnyékolta a fájdalom, melyet gyermekeim elvesztése okozott. Arcom annak a jelképe, hogy az évek elmúltak felettem. Már csak egy fájdalmas sóhaj maradt.” Süleyman: „Te vagy a szerelem itala, Hürrem. Arcod minden sorát szomjazom, és lépésről lépésre telítem meg vele a szívem. Minden nap egyre nagyobb értéket adsz a világnak. Minden egyes nap, mikor rád nézek, azt a háborgó ukrán háremhölgyet látom, akinek tüzet okádtak szemei, ajkai viszont tele voltak élettel. És köszönöm Allahnak, hogy megajándékozott veled.” Hürrem: „Süleyman, szívem egyetlen királya! Az ok, hogy létezem, az szívem választottja. Bárcsak lehetséges volna, hogy a szívedbe temetkezzem! Ha kinyitnám a szemem, a te paradicsomod kertjét láthatnám! És ha soha többé nem kellene elválnom tőled!” Süleyman: „Ne beszéljünk a halálról.”

4.rész

Rüstem megérkezett Signora Mendez házába. Bekísérik, üdvözlik egymást. Gracia: „Üdvözöllek az otthonomban. Úgy gondoltam, jobb lesz a palotán kívül, a fülektől távol találkozni. Szeretném, ha tudnád, mennyire örülök, hogy elfogadtad meghívásomat. Isten hozott!” Rüstem hezitál, nem ül le: „Köszönöm.” Gracia: „Itt van minden papír.” Rüstem: „Ez a feladat egyszerű, Signora. Természetesen, megtaláljuk a megoldást.” Rüstem körülnéz. A Signora közelebb lép: „A papírokat csak kifogásként hoztam fel. Igazából, szeretnélek közelebbről is megismerni.”

Süleyman és Hürrem már Bursában vannak. Egy gyönyörű kertben sétálnak. Süleyman: „Egy percet sem várhatunk, azonnal megkezded a kezelést, Hürrem. Elmész a főforráshoz, amit Rüstem építtetett. Az orvosok szerint, talán használ.” Hürrem: „Süleyman, nem akarom a főorvost hallgatni. Csak téged akarlak. Te vagy az egyetlen, ami jó nekem.” Ferhat lép oda hozzájuk: „Halime Kadin várja Hürrem Szultánát. Már elő is készítette a kezelést.” Süleyman: „Jó. Elmehetsz.” Hürrem: „Egy percre sem akarlak elhagyni.” Süleyman: „Messziről jöttünk ide ezért. Menned kell.” Hürrem: „Nem tudom, hogy Bursa gyógyír lesz-e számomra, de neked biztosan.”Süleyman megpillantja fia sírhelyét. Majd észreveszi Mahidevrant, amint onnan távozik.

Hürrem kezelése épp véget ért. Halime Kadin: „Remélhetőleg, ez a kezelés jót tesz neked.” Hürrem: „Reméljük, Hatun. Viszont más reményem nem is maradt. Tudom, hogy nem tudnak megmenteni ebből a betegségből. Mit mondhatnánk? Nagyurunk nem akar más lehetőségről még hallani sem. Ide is csak azért jöttem, hogy megnyugtassam.” Halime: „Allah bocsássa meg… Soha ne veszítsd el a reményt! Imádkozz! Az ember a gyógyulás jeleit először a szívében és a lelkében érzi. És csak utána jöhet a test. Ne temesd el a szíved. Fáradt vagy. Pihenj egy kicsit.”

Süleymanhoz odaér Mahidevran: „Mindent megtettem, amit csak lehetett a fiam síremlékéért. Csak ma készült el. És te pont ma jöttél ide. Miért jöttél, Süleyman? Vagy kényelmetlennek érzed, hogy itt van a fiam?” Süleyman: „Ide akartam jönni, hát eljöttem. Nincs különleges oka.” Mahidevran: „A halál hívott ide. A lelkiismereted most szólalt meg. Évek teltek el, de az emberek még mindig arról beszélnek, hogy egy apa megölte a saját fiát. És miért? A szultánság kedvéért. Te mit nevezel szultánságnak? Birtokot és vagyont? Földet? Hogy másokon uralkodhass? Megérte, Süleyman? Megérte ezért a hazug világért megölni a fiad? Nézd. A napunk épp nyugszik, a jövőnk elsötétült. És ezt te tetted. Te. Nézd jól meg, Süleyman. Itt, pontosan itt alszik az Oszmán Birodalom jövője. Ott belül egy hideg, sötét ládában. Ott pihen a fiad. Az a Mustafa, akit könyörtelenül megöltél.” Távozik, de egy mondatra még visszanéz: „Imádkozz, Süleyman. Imádkozz, mert csak a te Urad tud neked megbocsátani.”

Mahidevran és Fidan belépnek a palotájukba. Fidan: „Hozom az ebéded.” A kertben Yusuf épp a virágokat rendezgeti, mikor meglátja Hürremet. Éppen, mikor Fidan megérkezik Mahidevran ételével, jön Yusuf: „Szultánám! Itt van a bejáratnál! Idejött!” Mahidevran: „Ki van a bejáratnál? Süleyman?” Yusuf: „Hürrem Szultána.” Hürrem megérkezik. Szomorúan tapasztalja a körülményeket, végül belép a helyiségbe. Mahidevran: „Hürrem. Végül, még egyszer találkozunk.” Hürrem: „Nem az a szándékom, hogy a rossz dolgokról beszéljek, és bántsalak.” Mahidevran: „Azt hiszed, tudsz még fájdalmat okozni?” Fidanhoz: „Menj ki. Hagyj magunkra.” Mahidevran: „Idejöttél, mert ilyen körülmények között akartál látni. Hogy megnézd munkádat, eljöttél megnézni ebbe a palotába. Persze, ha még egyáltalán nevezhetjük palotának. Nincs már senkim, csak Yusuf és Fidan... nekik sem kéne itt lenniük. Mindegy, mennyire vagy büszke, már nem számít. Legnagyobb ellenséged ilyen körülmények közé került.” Hürrem: „Mint azok az anyák, akik elvesztették gyermeküket, én is pokolban élek. Ki más érthetné meg legjobban egymást, mint te meg én?” Mahidevran: „Te voltál az oka Mustafa meggyilkolásának. Te küldted halálba.” Hürrem: „Mahidevran, és ki volt az oka az én Mehmetem halálának? És kin kérjem számon az én Cihangirom halálát? Ha meg akarunk szabadulni ettől a fájdalomtól, akkor öljük csak meg egymást.” Mahidevran: „Miért vagy itt, Hürrem?” Hürrem: „Hamarosan találkozom az én Cihangirommal és Mehmetemmel. Tudom, hogy semmi jogom nincs ezt kérni, de szeretném lezárni a kettőnk között lévő gyűlöletet. Mahidevran, azért jöttem ide, hogy a bocsánatodat kérjem. Én már lezártam a múltat. Bármilyen bűnöd is volt, azt Allahhal beszéld meg. Én megbocsátok neked. És te? Meg tudsz nekem bocsátani?” Mahidevran: „Megbocsátok neked, Hürrem. Megbocsátok. Én is lezárom a múltat. Te is Allahhal beszéld meg bűneidet.” Hürrem: „Allah óvjon téged.” Mahidevran: „Téged is.” Hürrem meghajol, és távozik. De visszanéz egy pillanatra, bólintanak egymásra.Mahidevran végignézi, ahogy Hürrem távozik. Fidan: „Miért tetted ezt, Szultánám? Miért bocsátottál meg neki? Hogy tudod lezárni így a történteket?” Mahidevran: „Néha az a legnagyobb büntetés, ha ellenségeidnek megbocsátasz. És ha békén hagyod őket a lelkiismeretükkel. Ha nekimentem volna, és dühösen elküldtem volna, ahogy azt várta, biztos lehetsz benne, ő is sokkal boldogabban távozott volna.”

Ferhat: „Nagyuram.” Süleyman: „Oh fiam! Lángnyelvek csapnak ki ajkaid közül! El nem tudom mondani, ez a láng mennyire éget engem! Mert több száz pecsét zárja le arcomat! Nekem is vannak rejtett lángjaim, melyek egy falatban nyelik el az egész világot. Ha ezt a világot lerombolnánk, nem maradna bánat. Oh fiam! Hagyd, hogy könnyek borítsák el arcomat! Miért kéne elrejtenem fájdalmamat? Vért iszom, bánatot és kínt eszem. Ételemet a szív konyhájában készítik. Oh sors! Mindent felégettél! Belsőmet és külsőmet, egyaránt! Senki sem hasonlít rám ezen aggódás völgyében! Oh Muhibbi! Nincs megoldás erre a fájdalomra!”

Hürrem sebét még alvás közben is kezelik. Hürrem: „Elég, kérlek! Már több száz halálesetet láttál, nem igaz?” Orvos: „És több száz születést is. És százak vettek utolsó lélegzetet a szemem előtt. Számomra ez Allah akarata.” Hürrem: „Mindenkinél így történik? Az én Cihangirom is és az én Mehmetem is ugyanezen ment keresztül? Ők is hallották, hogy a halál hívja őket?” Orvos: „Nem tudom, Szultánám. Láttam a halált. De addig én sem érthetem meg, míg meg nem halok.” Hürrem: „Mostanában gondolkodom valamin. Méltóságos Rumi azt mondta, hogy minden halálnak meg van a saját színe. Az enyém milyen lesz?”

Közben Selim és Beyazit felöltik harci öltözetüket. A fiúk szembe néznek egymással. Hirtelen felfegyverzett férfiak lépnek Selimék elé, Beyazitot és kíséretét megcélozva, arra az esetre, ha próbálkoznának valamivel. Azonban velük Beyazit emberei végeznek. Beyazit: „Eresszétek le a fegyvereket! Tudtam, hogy valami szörnyűségre készülsz! Különben, nem mertél volna szembe nézni velem. Most ki fog megmenteni, Selim? Az anyád?” A fiúk kihúzzák kardjaikat tőréből, és elkezdenek vívni.

Hürrem szárnyak csapkodását hallja. Egy aranyszínű főnix madarat lát. A madár egy tolla rászáll Hürrem tenyerébe, majd hamuvá változik. Süleyman ébreszti fel álmából: „Jól vagy?” Hürrem: „Ide jöttél. Most már jól vagyok. Álmot láttam. Ne aggódj.” Süleyman: „Az lesz a legjobb.” Hürrem: „Süleyman, már napok óta be vagyok zárva ebbe a szobába. Allah szerelmére! Menjünk ki a levegőre! Gyere te is! Sétáljunk egyet!” Süleyman: „Ha ezt szeretnéd, legyen.”

Beyazit: „Nagy hibát követtél el, hogy nem tartottad a szavad. Az életeddel fogsz fizetni érte!” Selim: „Van még értelme ígérgetni és fogadkozni, Beyazit?” A vívás győztese Beyazit, aki földre kényszeríti fivérét. Selim: „Ne merészeld! Ha most megölsz, Süleyman Szultán nem fog életben hagyni! Saját kezűleg csapja le a fejed!” Beyazit: „Nem érdekel! Ha gondolod, könyörögj bocsánatomért! Ha gondolod, a lábamnál csúszva könyörögj! Meg fogsz halni, Selim! Meg fogsz halni! Megmondtam! Nem szánlak meg többé!” Selim: „Ha ez a kívánságod, ha meg akarod ölni a bátyádat, akkor tedd meg! Gyerünk! De te nagy vagy olyan, Beyazit, aki képes lenne a testvérét megölni! Te Mustafára és Cihangirra hasonlítasz! Mint ők, te is könyörületes vagy! Ilyen a természeted!” Beyazit a földbe vágja kardját. Beyazit: „Ez volt az utolsó, Selim! Az utolsó! Ha még egyszer elém jössz, esküszöm neked, kardom végez veled! Figyelmeztetlek!”

Hürrem Süleymannal beszélget: „Az élet olyan gyönyörű, hogy nem az a fontos, melyikünk a madár és melyikünk a virág. Számomra az élet azt jelentette, hogy Hürrem lehettem, és beléd szerethettem. Köszönet ezért Allahnak. Életem úgy múlik el, mint a repülő madár. Most már a halál dúdolja énekem. Üzenj a gyerekeimnek, Süleyman. A te karjaidban kívánom találkozni a halállal, és szeretteim társaságában. Vigyél haza, Süleyman. Készen állok.”