125.rész leirása

1sö elözetes:

Cihangir: "Nagyon nehéz apa...neked" Fatma: "Amíg hercegünk élt, nyugodtak voltak...most egymás ellen harcolnak...ez tulajdonképpen az az idő, mikor majd elszabadul a pokol. ." Hurrem: "A fiaim egymás ellen fognak harcolni. Attól félek, hogy kiknek szemét bosszú vakítja, elérik céljukat.. Attól félek, Musztafa herceg átka elér... Cihangir: "Ments meg, apa..." Suleyman: "Fiam?! FIAAM!!!!!"

2.dik elözetes:

Atmaca: „És ezért jöttem, hogy megbosszuljam Mustafa Hercegünket.”Sokullu: „Már mindenütt nagy a fejetlenség. A palota ajtainál gyülekeznek.”Hürrem: „Azt akarom, hogy mindannyian menjetek a pincébe. Addig maradtok ott, míg a veszély el nem múlik.”Hussain: „Szóródjatok szét! Nézzetek be mindenhova!”Rüstem: „Fel, egyenesen! Ott a kijárat!”Hussain: „Siessetek! Még megszöknek!”Rüstem: „Maradj hátul, Mihrimah!”Mihrimah: „Rüstem! Rüstem! Rüstem!”

125. rész

Pici Cihangirt látjuk, hogy apjával egy könyvet nézegetnek. Cihangir: „Ki van a képen?” Süleyman: „Az ősi görögök Atlasnak hívták. Ő Lapetus és Asia egyik gyermeke volt. A mítosz szerint, azért, mert Olympust megtámadta, Zeus azzal büntette, hogy a világot a vállán kellet cipelnie.” Cihangir: „Ezért hívsz engem Atlasnak? Ha így van, mi a vétkem, apám? Miért vagyok ezzel büntetve?” A jelenben Cihangir az ágyában fekszik. Süleyman megy hozzá, megnézni, hogy van. Kérdi Lokmantől: „Hol az orvos?” Majd fiához: „Cihangir! Oroszlán fiam! Fiam!” Cihangir: „Nagy fáj, apám… nagyon fáj!”

Hürrem: „Van híred Mihrimahról és Rüstemről?” Fahriye: „Biztonságban vannak Üsküdarban. Senki sem fog gyanakodni, hogy ott rejtőznek.” Sümbül: „Nagyon jó. Főleg, amíg Beyazit nincs a fővárosban. Képtelenség megmondani, mi fog történni. Allah bocsássa meg, de a lázadók egészen a palota falaiig is eljöhetnek!” Hürrem: „Mi vagyunk a célpont. Megküzdök minden nehézséggel, amíg a gyermekeim biztonságban vannak! Bárcsak Cihangir itt lenne velem! Egyáltalán, minek ment el? Mustafa Herceg halála bizonyára nagy hatással van rá.”

Süleyman közben ordít az orvosokkal: „Hol vagytok akkor, mikor a Herceg ilyen hatalmas fájdalmakkal küzd?! Már akár be is avatkozhattatok volna!!!” Kara Ahmed Pasa válaszol helyettük: „Cihangir Herceg nem a betegsége miatt van ilyen állapotban, hanem azért, mert nem eszik és nem iszik.” Süleyman: „És nincs valami megoldás?! Valóban ennyire keveset tudtok?!” Orvos: „Gyógynövényes vizet forralunk és készítünk gyógyhatású ételt.” Süleyman: „Akkor siessetek! A Hercegnek egy kettőre fel kell gyógyulnia!” Lokmannak: „Készítesd el Cihangir kedvenc ételét.” A két orvos egymás közt. Orvos1: „Egyik kollégámnak vannak gyógyfüvei.” Orvos2: „A Herceg betegsége nagyon súlyos. A szívét és a lelkét is elérte. Milyen gyógynövény használna már?” Orvos1: „Tedd azt, amit mondtam! És siess!”

Beyazit végre megérkezik a palotába. Sokullu: „Az emberek körülvették Mihrimah Szultána palotáját. Vért akarnak látni.” Beyazit: „Ők jól vannak?” Sokullu: „Igen, jól, Hercegem.” Beyazit: „És az anyám?” Sokullu: „Miután hallott erről az esetről, azonnal odament.” Beyazit: „Nem én vagyok az egyetlen, aki gyászolja Mustafa bátyámat. A katonák is dühösek. Úgy látszik, a vihar fog egykönnyen elmúlni.”

Üsküdarban Mihrimah betakarja alvó kislányát, mikor Rüstem csatlakozik hozzájuk: „Remélhetőleg, most már minden rendben lesz.”

Hürrem belép a Szultán szobájába, ahol Beyazit éppen olvas. A Herceg mellőzi édesanyját, de Hürrem aztán megszólal: „Nem kaptál hírt arról, mi történt velem és Mihrimahval?” Beyazit: „Mehmet Pasa említette.” Hürrem: „Szóval tudsz róla, és mégsem mutatsz együttérzést! Az sem érdekel, hogy azok az árulók megpróbáltak megölni minket?!” Beyazit: „Te is tudod, hogy nem így van! Te és Mihrimah a szívemben vagytok, de ez a lázadás nem ok nélkül tört ki! Te, Rüstem Pasa, és még talán Mihrimah is… emeltétek fel azoknak a hóhéroknak a kezét… ti adtatok nekik erőt… és most, hogy baj van, próbáld meg magadban keresni az okát!” Hürrem: „Tévedsz. Igazából azok a hibásak, akik rossz tanácsokat adtak a bátyádnak. Nekik kéne elgondolkodniuk.” Beyazit: „Kinek kellene elgondolkodnia?! Mahidevran Szultánának, aki a saját gyermekét elvesztésétől szenved?! Vagy az ártatlan gyermeknek, Mehmetnek?! Láttam anyám… láttam őket!!! Olyan volt, mintha ők is meghaltak volna!!!” Hürrem: „Beyazit, én…” Beyazit: „Elég, anyám. Ha ezt folytatjuk, keményebb szavak jönnek ki a számon. Tudom, te sem maradnál csendben. És akkor olyan állapotba kerülnénk, hogy még egymás szemébe sem tudnánk utána nézni.” Hürrem elviharzik.

Elkészítették Cihangir kedvenc ételét. Az orvos megpróbál egy kanál orvosságot beleimádkozni, de a fiú eltolja magától a kanalat. Süleyman érkezik a sátorba: „Hagyj magamra a fiammal.” Leül az ágya szélére. „Cihangirom! Először az orvosságot adom neked, aztán az ételt. Azért kell, hogy fel tudj épülni! Gyerünk, Cihangirom! Nyisd ki a szád!” De Cihangir az ő kezét is eltolja magától. Süleyman: „Azt mondtam, hogy lenyeled! Fiam! Le kell nyelned, különben nem leszel jobban!” Másképp nem megy, hát erőszakot alkalmaz. Miután nagy nehezen sikerült, átöleli fiát: „Fiam, drágám! Elmúlik! Jobban leszel!” De Cihangir kiköpi.

Selim siet az apjához: „Nagyuram! Az imént érkezett anyám levele, amiben Cihangir felől érdeklődik! Azt írja, hogy Mustafa halála biztos nagyon megviselte Cihangirt. Válaszolnunk kell!” Süleyman: „Nem hagyhatom, hogy bárki is aggódjon! Cihangir felépül! Muszáj neki!”

Nurbanu a fürdőkádjában pihen, mikor Canfeda érkezik: „Szultánám! Hírek érkeztek! Gazanfer írt!” Nurbanu: „Már olyan rég óta rémálmaim vannak! Rossz hírek?” Canfeda belekezd a levélbe: „Nagyra becsült Nurbanu Szultánám!” Nurbanu. „Milyen hűséges ez a Gazanfer! Amióta idejöttem, mindig az oldalamon állt… ahogy te is. Mihez kezdtem volna nélkületek?”

Egy aga Rüstemhez: „Mindenről gondoskodtunk. Az őrök felváltva őrködnek. Egy madár sem repülhet be a palotába.” Rüstem: „Jó. Akkor most hívhatjuk Sinant.” Az aga távozik. Mihrimah érkezik: „Fura, hogy te és a testvéred milyen közel kerültetek az elmúlt napokban!” Rüstem: „Nagyon segítőkész volt. De különben is így kell ennek lennie, hiszen mi értelme annak, hogy ugyanaz a vérünk, és nem szeretjük egymást? Tudjuk, hogy vannak olyan testvérek, ahol ha az egyik elfordul, a másik hátba döfi.” Mihrimahnak eszébe jut, ahogy ellopta bátyja pecsétjét… Mihirmah: „Most rólam beszélsz? Ha tudtam volna, hogy a bátyámat kivégzik, soha nem tettem volna meg!” Rüstem: „Senkiről sem beszélek. Ami történt, az már a múlté. Mustafa Herceg meghalt, mi meg itt vagyunk és rejtőzködünk! Imádkozzunk, hogy így is marad! Mihrimah! A hatalomért és a jövőért neked fel kellett áldoznod magad… Nem volt más választásod.”

Sinan: „Ahhoz, hogy titokban tudjuk tartani Rüstem Pasa és Mihrimah Szultána hollétét… hogy ne vegyék észre, hol tartózkodnak… nem tarthatnak túl sok őt az üsküdari palotában. Ezt kívánja a biztonságuk.” Hürrem: „Teljes mértékben megbízol az őrökben?” Sinan: „Nem kell aggódnod, Szultánám. Ezek a katonák nagyon hűségesek az Uralkodó Családhoz. Hosszú évek óta nekem dolgoznak.” Sokullu: „Már amúgy is mindenütt ott vannak a lázadók. Úgy gondolom, hogy miután nincs vezetőjük, anélkül fognak szétoszlani, hogy bárki is közbe avatkozna.” Hürrem: „Tudtam, hogy történik valami! De nem is feltételeztem, hogy ilyen lesz! Nagyon remélem, és imádkozom azért, hogy úgy történjen, ahogy mondtad, és a dolgok ne forduljanak még rosszabbra!”

Atmacát látjuk… először, ahogy eltalálta a nyíl és leesett a lováról… majd, hogy nem halt meg…

Fatma és Gülfem összefut Beyazittal. Beyazit: „Jól vagytok?” Fatma: „Hogy lehetnénk jól?” Gülfem: „A Koránból fogunk felolvasni és a szegényeknek viszünk adományokat.” Beyazit: „Ha segítség kell, itt vagyok.” Fatma: „Én oroszlán Hercegem! Nem tudom, hogy az elvesztés miatti fájdalom, hogy fog csillapodni?” Gülfem: „Ha Hürrem Szultána nem suttogott volna bele a Szultán fülébe, akkor Hercegünk még mindig élne! És nem kellene ezt a fájdalmat átélnünk!” Fatma: „Egyetlen dolog enyhítheti fájdalmunkat… ami Rüstemmel és Mihrimahval fog történni. Mindenki megkapja, amit érdemel.” Beyazit: „Szultánám! Csak óvatosan! Mihrimah a nővérem! Nem akarom, hogy bármi is történjen vele! Ráadásul, neki semmi köze ahhoz, ami a bátyámmal történt! Ő ártatlan!” Fatma: „Ártatlan? El is hiszed, amit mondasz? Gondolod, hogy az, aki csak csendben várt a helyén, míg a Hercegünk a halálba tartott, az ártatlan? Az anyád is ártatlan? Hát nem éppen te kérdezted ezt tőle minap? Nem te gyanúsítottad meg?” Beyazit: „Ez csak rám és az anyámra tartozik, Szultánám. Csak a düh szavai voltak a pillanat hevében. Amikor nincs bizonyíték a kezemben, nem vádolhatom az anyámat.” Beyazit távozik. Gülfem: „Mindent tud… meg van sértve… de nem fogja tűzbe dobni az anyját.” Fatma: „Amíg az ellenségük, a mi Hercegünk életben volt, nyugodtak voltak. De most egymásnak esnek… és elszabadul a pokol… lesz sírás-rívás.”

Atmaca Sinant követi. A férfi észreveszi. Társaitól kérdi: „Ti is láttátok?” Nem, a többiek nem láttak semmit. Így tovább lovagolnak. Atmaca viszont ebből tudja, hol bujkál Rüstem…

Sinan: „Senki sem talál itt rátok.” Rüstem: „Hürrem Szultána hogy van?” Sinan: „Nagyon aggódik. Közben visszatért Beyazit Herceg a palotába. Sokullu informálta az eseményekről.” Egy aga hallgatózik… Rüstem: „Köszönöm, hogy velem vagy ebben a nehéz időszakban! Olyan jó, hogy rám találtál! Senki más nincs, akiben most megbízom!” Sinan: „Annyi év után végre megtaláltalak, és elfogadtál, és megbízol bennem!” Rüstem: „Jól tettem, hogy megbíztam benned! Minden egyes lépéseddel ezt bizonyítod!”

Atmaca a piacon Hussain Cavush-sal találkozik: „Atmaca! Azt hittük, meghaltál! De jó téged újra látni!” Atmaca: „Ez rosszabb, mintha meghaltam volna… Elvesztettük Hercegünket. Nem tudtam megmenteni.” Hussain: „Hol voltál egész idő alatt?” Atmaca: „Úgy volt, hogy értesítem Taslicalit, de hátba lőttek. Elájultam, de szerencsére valaki arra járt, és segített rajtam. Aztán, mikor magamhoz tértem, elmondtam neki, hogy én vagyok Mustafa Herceg fegyverhordozója. A férfinek ekkor könnybe lábadt a szeme, és elmondta, hogy a Herceget megölték… Megölték Mustafa Herceget!” Hussain: „Megöltem azt, aki elárult minket. Rüstem Pasa meg elmenekült.” Atmaca: „Pont ezért jöttem… hogy megtoroljuk Mustafa Herceg halálát. De hogy jöttél el?” Hussain: „Néhány társammal együtt elszöktünk a táborból. Késlekedés nélkül Rüstem Pasa palotájához vonultunk, de elszökött onnan.” Atmaca: „Többé nem szökhet el, Hussain Cavush!” Hussain: „Tudod talán, hol rejtőzik?” Atmaca bólint.

Cihangir ordít a fájdalomtól. Visszatérünk a múltba, amikor a kisbaba Cihangirt az orvosok nyújtották, hogy a púpja eltűnjön. Süleyman imádkozik gyermekéért. Azonban kisbabája fájdalmas sírását nem bírja elviselni. Ibrahim: „Nagyuram, jól vagy?” Mustafa: „Talán, ki kellene mennünk a friss levegőre.” Visszatérünk a jelenbe. Süleyman ugyanezt a fájdalmat érzi, ahogy hallja kisfia fájdalmas ordítását.Talán ezekben az órákban, Hürrem próbál aludni, de nem megy. Zaklatott állapotban kimegy teraszára friss levegőért. Cihangir sátrában Orvos1: „Csak egy megoldás maradt, Afyon (ópium). Minden mást kipróbáltunk.” Orvos2: „Még ne!” Süleyman pont ekkor lép be: „Ti meg mit ácsorogtok ott?! Csináljatok valamit!!!” Orvos1: „Nagyuram, ha engedélyezed, adnánk a Hercegnek Afyon szirupot. A legfontosabb dolog, hogy mennyit adunk neki. Ha nem túl sokat, akkor nem lesz baj.” Süleyman engedélyezi. Itatnak vele egy kortyot. A következő visszaemlékezésben Firuze arról mesél, hogy hazájában mit jelent a púp: „Mielőtt megszületett, angyalokkal találkozott. Szárnyakat adtak neki, amit most a hátán cipel.”Cihangirnak látomása van. Egy csokor vörös rózsát lát a kezében, finom illatúakat. Aztán egy árnyékot fedez fel a sátrában. „Ki van ott?” De válasz nem érkezik.Orvos1: „Ez a szirup megnyugtatja, és alszik egy kicsit.” Felajánlanak a Szultánnak nyugtató gyógynövény szirupot, de Süleyman visszautasítja. Orvos1: „A Szultán és a Herceg ugyanattól a betegségtől szenved. Lelkiismeret furdalásuk van. Egyrészt, mivel feláldozták drága Hercegünket, másrész, nem tudták megállítani.” Orvos2: „Aggódj inkább a saját munkád miatt! És ne lépd át a határt!”

2.rész

Sümbül a piacon kapucnival a fején, nehogy valaki felismerje: „Yakup! Yakup!” Yakup: „Hagyj békén!” Sümbül: „Én vagyok! Ssshh… Csendesebben! Mást vettem fel, hogy az emberek ne ismerjenek fel. El ne árulj! Most nézd! Mit műveltek a kis boltunkkal! Szörnyűség!” Yakup: „Oh! Nézz csak magadra! Minden kemény munkát rám hagytál!” Sümbül: „Te hálátlan tuskó! Hürrem Szultána kért meg, hogy menjek vissza a palotába. Az emberek úgy sem hagynának itt élni! Hisz mindenki tudja, hogy Hürrem Szultánát szolgálom.” Yakup: „Rendben van. A boltot rám hagytad. De akkor tejet is adok a kávékhoz!” Sümbül: „Héééééj! Csak mert átadtam neked a boltot, az még nem jelenti azt, hogy már át is veheted az irányítást! Még mindig az enyém! Jövök időközönként, és felveszem a pénzem. Megkapod a profit egy részét. Tarts rendet! Különben nyilvánosság előtt akasztatlak fel!” Yakup: „Ne aggódj. A profit 50%-a a tied.” Sümbül: „Jó. Várj! Micsoda?! 50%-ot mondtál?!” Yakup: „Azt mondtam? Úgy értettem, hogy az 50% 50%-a! Az életemet kockáztatom itt, tudod! Természetesen, te a palotában fogsz élni, finom ételeket eszel… Míg én itt rohangálok fel s alá.” Sümbül: „Ahh!! Te alávaló féreg! Rendben! Legyen úgy, ahogy te akarod!” 

Atmaca egy fiatal férfihoz: „Mustafa Herceg nagyon bátor volt. Többet forgatta a kardját a szívével, mint a kardjával. Ő volt a reménységünk. És most elvették tőlünk.” Hussain Cavush csatlakozik hozzájuk: „Atmaca!” Atmaca: „Ez itt Hassan Aga. Az ő feladata, hogy elvegye Rüstem életét.” Hassan: „Nem megy, Atmaca… Be sem tudok úgy lépni a szobába, hogy ne kutatnának át. Nagyon sok óvintézkedést tesznek meg!” Atmaca: „Ne aggódj! Nem adom át ezt az élvezetet senki másnak.. Személyesen fogom megölni. Neked más lesz a feladatod.”

Sümbül: „Szultánám, végre visszatértem. Allah segítsen, hogy jól alakuljanak a dolgok!” Hürrem: „Örülök, hogy itt vagy. Jelenléted erőt ad nekem. Hűséges barátokat akarok magam körül látni ezekben a nehéz időkben. Jöttél és máris boldoggá tettél!” Sümbül: „Megtisztelsz, Szultánám! Minden alkalommal, ahogy a palotán kívül voltam, mindig te jutottál az eszembe… Szultánám! Még ha mosolyogsz is, én látom szemedben az aggodalmat. Bocsásd meg arcátlanságomat, de ez nem az a bátor Hürrem Szultána, akihez én hozzá vagyok szokva.” Hürrem: „Igazad van, Sümbül. Legnagyobb ellenségem meghalt… de még most sem találok békét. A fiaim egymás ellen fognak harcolni. Attól félek, hogy azok, akik megtorlással vakítják el szemeiket, végül elérik céljukat. Attól félek, hogy Mustafa Herceg átka megtalál. Halálával én is sok mindent elvesztettem.”

Visszajátszás látunk: pici Cihangir Firuze szoknyája mögé bújik. Nem akarja apját üdvözölni. Haragszik rá. Süleyman azonban nem hagyja annyiban. Egy szót sem szól, de mégis ráveszi a gyermeket, hogy átölelhesse. Felveszi ölébe: „Én oroszlán Hercegem!”A jelenben Cihangir alszik. Apja az ágyánál lesi minden lélegzetét. Majd felébreszti: „Fiam…” Cihangir első dolga, hogy felébred, hogy az ópiumos üveghez nyúl. Süleyman: „Beszéltem az orvosokkal. Ne igyál több ilyet. Most haragszol rám, tudom. Dühös vagy. Mély gyászban vagy. De ez a gyász el fog múlni. Ha már mindent el tudsz felejteni, felépülsz. Ott fogod folytatni életedet, ahol abbahagytad. De én nem leszek jobban. Én nem gyógyulok fel. Mert nekem nincs jogom gyászolni. Még ha akarnám is, nem tehetem. Gyászolhatok olyas valakit, akinek az életét a saját kezemmel vettem el? Lehetséges? Két szerepem van, fiam… az egyik a király, aki az egész ország felett uralkodik, és a másik az apa. És attól a naptól kezdve, hogy átvettem a trónt, a király ment háborúzni, és vitte magával az apát is. Ahol vér és halál vett körül. Személyesen éltem át. Láttam. Életem legnagyobb részét a harcmezőn éltem le, fiam. Nem tudtam milyen egy gyermeket szeretni… Apámtól nem láttam apai szeretetet. Csak azt tudtam, hogy félek az apámtól, Selim Szultántól. Megfogadtam, hogy én nem leszek olyan, mint ő. És te tudod a legjobban… hogy ez az ígéret… a Sátán műve. Én Cihangirom! Mustafa halála óta az eltört gyertyák, melyek a szívemet égetik, soha nem múlnak el. Egy darabkájától sem fogok megszabadulni. Egészen addig, míg élek.” Cihangir végighallgatta. Eltolja magától apja kezét, és az ópiumos üveghez nyúl.

Rüstem a feleségéhez: „Allahnak hála, itt nyugalom van! Hamarosan ennek az egésznek vége, és visszatérhetünk palotánkba. És remélhetőleg, a háború után a Szultán visszahelyez pozíciómba.” Mihrimah: „Hogy lehetsz ebben ilyen biztos? És mi van akkor, ha ez nem így lesz? Kara Ahmed Pasa nagyon erősnek tűnik.” Rüstem: „Kormányozni egy országot nem olyan, mint vívni. Hogy talpon maradj, kerülnöd kell minden hazugságot és bajt. Vajon Kara Ahmed birtokában van ezeknek a jellemvonásoknak? Nem hinném… de én igen. Habár, meg kell mondjam… az, hogy velem vagy… nem érdekel pozíció és rang… Szerelmed minden felett áll… Mindent érted teszek.”

Fahriye: „Szultánám! Többen karddal a kezükben Üsküdar felé indultak! Csak annyit tudok, hogy Rüstem Pasa és Mihrimah Szultána veszélyben van!”Rüstem és Mihrimah szerelmes perceit egy aga szakítja félbe: „Pasám! Kitudódott, hogy itt bukálunk!”A következő jelenetben embereket látunk, ahogy Üsküdar felé igyekeznek. Rüstem és Mihrimah kíséretükkel együtt készülnek elhagyni a palotát. Mihrimah: „Allah! Segíts meg!” Rüstem: „Nyugodj meg, Mihrimah!” Atmaca és Hussain is a lázadókkal tart. Hassan Aga engedi be Hussain Cavusht és embereit. a palotába. Rüstem és családja egy alagúton keresztül próbálnak megszökni. Mihrimah: „Nem fogom a lányom és a saját életemet veszélynek kitenni! Téged akarnak! Menj ki eléjük és állítsd meg ezt az egészet!” Rüstem: „Nem tudom megállítani! Egy másodperc alatt megölnének, anélkül, hogy meghallgatnának! Aztán idejönnének, és téged is és Humashaht is megölnék!” Mihrimah: „Akkor sem megyek! Agák! Vigyétek Rüstemet! Megparancsolom!” Nem teljesítik a parancsot.Közben Hussain vezetésével az emberek mindent felforgatnak Rüstemet keresve. Lent az alagútban a család egy ajtóhoz érnek. Nem bírják kinyitni. Végül Rüstem veszi át a kulcsokat, neki már sikerül. Erre a zajra felfigyelnek Hussainék is. Hassan: „Ez lentről jön. El fognak menekülni!” Utánuk rohannak, de az ajtót zárva találják. Menekülés közben Mihrimah: „Ez miattad van, meg a bátyád miatt… hogy be vagyunk ide zárva!” Rüstem: „Maradj csendben!” Hussain megparancsolja embereinek, törjék be az ajtót. Végre kijutnak a levegőre! De ott is körülveszik őket. Atmaca is várja őket. Kilövi az egyik nyilat. Nem talál. Az egyik őrt találja el. Majd a másodikat. Végül a harmadikat. Aztán, hirtelen lovasok zajára lesznek figyelmesek. Beyazit jön segítőivel. Atmaca nem tehet mást. Nem lő tovább. Hussain is inkább elmenekül. Beyazit: „Árulók! Kik vagytok ti, hogy kardot emeltek egy Szultánára?!” 

Visszaemlékezünk, mikor pici Cihangir rajtakapta a kamasz Beyazitot, hogy szökni készül. Beyazit: „Én is megyek a háborúba. Amíg távol leszek, anyánkat és Mihrimaht rád bízom. Ne szólj senkinek semmit!” Süleyman a százszorszép virágból készített szirupból vesz be egyet, melyet az orvosok tanácsoltak neki, hogy megnyugtatja. „Az a dolog, amit adtatok, nem használ… A talpam még mindig fáj.” Orvos: „Nagyuram, már napok óta nem aludtál. Fáradt vagy. Ezért jöttek elő ismét a hólyagok.” Süleyman: „Cihangirral mi van?” Orvos: „Ugyanúgy van. Amíg az ópiumot issza, nincsenek fájdalmai. De mikor annak hatása elmúlik, sokkal erősebben érzi a fájdalmakat.” Süleyman: „Ne hagyd magára. Nagyon fontos számomra.”

Selim Karával beszélget: „Olyan, mintha a Szultán azért hozta volna ide a sereget, hogy a bátyámat kivégeztesse. Nem Tahmasp vagy a perzsák miatt. Tahmasp iránt érzett utálata hirtelen elpárolgott!” Kara: „Cihangir Herceg állapota is nagyon befolyásolja a Szultánt. Természetes, hogy ilyen körülmények között nem lehet háborúval foglalkozni.” Selim: „Hogy van Cihangir, Pasa?” Kara: „Az orvosok ópiumot adnak, hogy csillapítsák fájdalmát. Hercegem! Küldd el innen a testvéredet! Amíg itt van a táborban, addig nem tud gyógyulni. És a Szultánt is nagyon lesújtja, hogy végig kell néznie szenvedését. Cihangir Hercegnek vissza kell térnie a fővárosba.” Selim: „Hogy mondjam ez el a Szultánnak? Senkit sem enged magához, még engem sem!” Kara: „Én már említettem neki, de nekem nem válaszolt. Próbáld meg megkérni!” Selim: „Nem, nem tudom megtenni! Csak azok élik túl, akik tudják, mikor maradjanak csendben, ha szükséges. Én meg neked tanácsolom ugyanezt! Mert ha a bátorság elég lenne, akkor Mustafa bátyám még mindig élne!”

Cihangir ópium hatása alatt álomvilágban van. Egy női alakot vesz észre a sátrában. A lány odamegy hozzá. Cihangir: „Ki vagy te?” Mosolyog, de nem szól semmit. Cihangir: „A Szultán küldött? Ha az a szándékod, hogy megetess, akkor ne is próbálkozz.” A lány egy könyvre mutat. Cihangir kinyitja: „Oh! Szóval, te is szereted a költészetet!” „Mikor vonul el ez a csillogó égbolt? Mikor rombolják le ezt a gyönyörű dómot?” A lány letelepedik mellé, majd lecsukja Cihangir szemét.

Beyazit Mihrimaht és családját a Topkapiba kísérte. Hürrem nagyon megörül: „Jól vagytok?” Mihrimah: „Hogy lehetnék jól, anyám? Rüstem miatt, majdnem meghaltunk! Allahnak hála, a bátyám időben érkezett, és megmentett a pokoltól!” Rüstem: „Te miattad is volt ez az egész, Mihrimah!” Mihrimah: „Ezt meg hogy érted?” Rüstem: „Pontosan tudod, hogy értem!” Hürrem: „Ti meg mit műveltek? Megfelelő idő ez a veszekedésre? Előttem?! Úgy tűnik, a történtek hatására nem tudjátok megőrizni hidegvéretek! Oroszlánom! Hercegem! Amit tettél… egy egész világot adtál nekem!” Átöleli Beyazitot. „Nem érted tettem. A nővéremért mentem.” Rüstem Hürremnek: „Elmúlik, Szultánám… Elmúlik a dühe, amint bebizonyosodik, hogy nem adod őt fel. Azért jött, hogy megmentsen minket. Imáink meghallgatásra találtak.”

Beyazit Rüstemhez: „Egy időre a Márvány Palotában maradsz Rüstem Pasa. Ezúttal sokkal óvatosabbak leszünk.” Rüstem: „És Mihrimah Szutlána és a lányom, Humashah?” Beyazit: „Mihrimah itt akar maradni. Igazság szerint, én is ezt akarom. Az anyám mellett, a szobájában szállásoljuk el őket. Elmúlik… és utána visszatérhetsz a palotádba.” Sokullu érkezik: „Hercegem! Körülvették a palotát!”Kint a palotán kívül, az emberek köveket fognak kezükben. Hussain Atmacának: „Ezúttal nem hagyják el a palotát. Előző éjjel kellett volna vele végeznünk.” Atmaca: „Csak Beyazitnak köszönhetik.” Hussain: „Vele mit csináljunk?” Atmaca: „Az ő életét nem tudom veszélynek kitenni.” Hussain: „Miért nem? Ő nem Hürrem Szultána magja? Ugyanúgy meg kell tőle is szabadulnunk!” Atmacának ekkor eszébe jut, mit mondott neki utolsó éjszaka Mustafa: „Beyazitot kell segítsd a trónra! Légy hű hozzá!” Atmaca: „Beyazit Herceg hűséges volt Mustafa Herceghez. Szerették és segítették egymást. Nem szabad bántanunk őt! Megértettél?!” Hussain: „Ha ez a tűz megnő, nem tudhatjuk, kit éget meg… Több száz lázadó érkezett az ország négy sarkából! Ez még csak a kezdet.”

Lala Beyazithoz: „Nagyon nagy a tömeg! A birodalmi őröknek kell beavatkozniuk!” Sokullu: „Mihez kezdesz, Hercegem? Mi a parancsod?” Beyazit. „Amit a helyzet megkíván. Sokullu! Megállítom őket!” Lala Rüstemhez fordul, miután Beyazit távozott: „Méltóságos Pasa! Mint tudod, a Herceg most nem lát tisztán. Távol kell tartanunk a veszélytől.” Rüstem: „Már évek óta vele vagy, Lala. Te is felelős vagy mostani állapotáért.” 

Hürrem: „Azt akarom, hogy menjetek le a pincébe. Ott maradtok, míg a veszély el nem múlik.” Mihrimah: „Te nem jössz?” Hürrem: „Látnom kell Beyazitot. Nem világos, mire készül. Muszáj beszélnem vele. Fahriye! Ne hagyd magára Mihrimah Szultánát!” Majd int Sümbülnek, hogy kövesse.

Hürrem: „Hol van Beyazit?” Lala: „A tűzzel játszik!” Sokullu. „Hercegem! Újra át kellene gondolnod! Minden egyes lépéssel, amit a palota falain kívül teszel, közelebb kerülsz a veszélyhez! Ha beszélsz az emberekkel, nem változtat semmin! Sőt! Talán még plusz erőt is adsz ezzel a kezükbe! Azt fogják hinni, legyőztek téged, és csak gondot fognak okozni apádnak!” Beyazit: „Ne avatkozz bele, Mehmet Pasa. Ha félsz, menj vissza a palotába.”Fatma már fent van a toronyban, Hürrem is érkezik. Fatma: „Hallod a hangokat, Hürrem? Téged és Rüstemet akarják.”

A visszajátszásban Selim ingereli Beyazitot, hogy milyen jól áll neki a ruha. Beyazit nekiesik. Pici Cihangir: „Selim! Nagyon fog fájni? (körülmetélés)” Selim. „Oh! Mennyire!” Sümbül: „Ne aggódj, Hercegem! Én veled leszek!”Jelenben Cihangir felébred: „Selim?” Selim: „Mi történt veled?” Cihangir: „Ismerem ezt a tekintetet. Már évek óta ezzel a szánalommal nézel rám.” Selim: „Ez nem tisztességes, Cihangir. Én mindig szerettelek. De te nem szerettél… Sosem szerettél úgy, ahogy védted a bátyánkat… Isten nyugosztalja… vagy ahogy Beyazitot szereted.” Cihangir: „Ha tényleg így érzed, akkor tényleg nem voltam tisztességes. De én szerettelek téged, testvérem! Szerettelek!” Selim sír. Cihangir: „Mindig azt mondtam magamnak, hogy mindenkinek van hibája… valakinek belül, és valakinek a hátán… Szerettelek testvérem!” Selim: „Allah szerelmére, felejtsd el ezt az egészet, és egyél… edd meg az ételedet, Cihangir! És ha később gyűlölni akarsz engem, és nem akarod a képemet látni, hát legyen, de gyógyulj meg!” Cihangir: „Bátyám, vigyél a fővárosba! Kérlek! Ne hagyd, hogy itt haljak meg!” Selim: „Allah vigyáz rád. Miről beszélsz, Cihangir?” Cihangir: „Bátyám, bátyám! Ezt az egyet kérem tőled! Vigyél vissza Isztambulba! Kérlek!”

Nyílik a Topkapi ajtaja, Beyazit tűnik fel kíséretével. Szembenéz a dühös emberekkel: „Süleyman Szultán Han fia vagyok, Istambul régense, Beyazit Herceg! Allah áldja meg méltóságos Mustafa Herceg lelkét! Szomorú, hogy kivégezték! Itt senkinek sem fáj ez jobban, mint ahogy nekem! Elvesztettétek a Hercegeteket! De én a lelkem egy darabját vesztettem el!”Fatma Hürremnek: „Beyazit helyett inkább a kutyádat, Rüstemet kellett volna odaküldened! Ennyire fontos lenne számodra?” Hürrem: „Én nem küldtem senkit!” Mihrimah érkezik.Beyazit előrébb megy, a tömeg utat nyit neki. „De mit tehetnénk? Ez volt Süleyman Szultán Han utasítása! Sem ti, sem én nem szállhatok szembe a Szultán parancsával! Nem harcolhatunk döntései ellen! Mint alattvalók, kénytelenek vagytok elfogadni!” Valaki bekiabál, hogy adják ki Rüstemet. Beyazit felemeli a kezét: „Szultánunk már megbüntette Rüstem Pasát. Eltávolította pozíciójából. Ő most már csak a Dinasztia veje. Éppen ezért, nem adom át nektek. Nem adom át! Mustafa Herceg sem akarta, hogy bárki is megsérüljön! Egy gyermeket sem akart árvává tenni! Ha nem oszoltok szét, vér fog folyni, és akkor senki sem marad biztonságban! Megértem a fájdalmatokat! A ti fájdalmatok az enyém is! De nem ez a járható út! Nem akarom, hogy azok, akik szerették Mustafa Herceget megsérüljenek!” A tömeg lassan elkezd szétoszlani. Hussain imába foglalja Beyazit nevét. Atmaca: „Mustafa nem véletlenül szerette Beyazitot.” Hussain: „Most mi legyen Rüstemmel?” Atmaca: „Ha ő nem jön el hozzánk, akkor mi megyünk el érte.”

3.rész

Mihrimah: „Milyen bátor bátyám van!” Sümbül: „A világ még nem látott ilyen bátor harcost azelőtt!” Mihrimah Hürremhez: „Látod? Még nem is király, de akkora hatása van az emberekre, hogy el tudta őket csendesíteni!” Fatma: „Amikor Beyazitra nézek, mindig az apja és Mustafa jut eszembe. Ez nem rémiszt meg téged, Hürrem? És nem okoz mély fájdalmat?”

Lokman Selim érkezését jelenti be a Szultánnak. Selim: „Nagyuram…” Süleyman: „Ha nem égetően fontos, úgy térj vissza sátradba, Selim.” Selim: „Cihangir, Nagyuram. Tudom, hogy egyedül szeretnél maradni, de Cihangir nincs jól. Amíg itt van, nem fog felépülni. Az, hogy veled van, lát téged, az sem segít rajta.” Süleyman: „Azt akarod mondani, hogy én vagyok az, aki miatt ilyen állapotba került?!” Selim: „Nem, Nagyuram! De ha az arcodra néz, rossz emlékek jutnak eszébe!” Süleyman: „Cihangir itt marad velem! Hozzá fog szokni azokhoz a döntésekhez, amiket meghozok, és azok következményeihez! És te is! Elmehetsz!” Cihangirt ismét meglátogatja az álomlány. Az orvosok közben észreveszik, hogy Cihangir az összes ópiumot megitta. Cihangir: „Doktor! A Szultánt kívánom látni! A fivérem… itt van, ugye?” Visszaemlékszik, mikor a körülmetélési ceremónia után az apja az ágya szélén ült: „Azt mondták, egyáltalán nem is féltél.” Mustafa: „Egy oroszlán herceg nem fél semmitől.” Pici Cihangir. „Mustafa, ha te mellettem vagy, nem félek semmitől.”Cihangir felkel, és apja sátrába megy. Süleyman meglepődve fogadja: „Hát, te jól vagy?” Cihangir. „Jól vagyok… Sokkal jobban vagyok, nincs is már annyi fájdalmam. Elmehetnénk az aleppoi bazárba, ha már úgyis a környéken vagyunk? Van ott egy nagyon híres kalligráfus kereskedő. Szeretnék vele találkozni! Talán meg is győzhetném, hogy jöjjön velünk! Megszerezhetnénk a többi mester nevét is, és ők is csatlakozhatnának hozzánk!” Selim: „Cihangir…?” Kara: „Hercegünk sokkal jobban érzi magát.” Cihangir: „Selim! Éppen kalligráfusokról és miniatüristákról beszélgettünk! Nem lenne jó, Nagyuram?” Süleyman: „Nagyszerű ötlet… Miért ne?” Cihangir: „Sétálhatnánk egyet? Azt ígérted, hogy eljössz velünk vadászni!” 

Sümbül Hürremmel beszélget: „Fatma Szultána kinyittatta a kincses ládát. Miután 52. napja, hogy Mustafa Herceg meghalt, ételt oszt a szegényeknek és a nélkülözőknek. Beyazit Hercegünk is pénzt küldött, hogy Mustafa Herceg nevében támogassa a különböző projekteket.” Hürrem: „Allah segítse tettüket! Mi mást mondhatnék? Akik meghaltak, nem jönnek már vissza!” Fahriye: „Jó lenne, ha ránéznél a Háremre, Szultánám. Már rég tetted be oda a lábad…” Hürrem: „Nem akarok csinálni semmit! Zaklatott vagyok! El sem tudom mondani, mennyire!”

Az erdőben Cihangir: „Bevallom, időnként kiszököm a palotából, a szűk ösvényen keresztül a Halic negyedbe megyek… Ne mondd el anyának… Dühös lesz. Onnan szoktam nézni a Topkapit, az Ayasophiát, és Üsküdart. Távolból nézem a palotát. Sokkal szebb, mint belülről…” Süleyman: „Cihangir… Jól vagy?” Cihangir: „Muhyiddin ibn ’Arabi őméltósága mondása, „Óh ember! Tested és lelked az embereké!” Gondolatainkat mi formáljuk, Nagyuram. De a testem az úgysem az enyém! A púpom nem az enyém!” Kara: „Nagyuram! Vissza kéne fordulnunk! Azok a szerek szólnak belőle!” Süleyman: „Igazad van! Visszamegyünk!” Cihangir: „Most még nem mehetünk, Nagyuram! Mustafa Herceg mindjárt megérkezik! Ha nem talál itt bennünket, nagyon szomorú lesz! Ő soha nem késik!” Süleyman: „Cihangir! Nem lesz itt! Többé nem jön ide!” Cihangir: „Megígérte nekem. Tartja a szavát.” Süleyman: „Cihangir! Nem jön! Nem jön soha többé! Fiam! Cihangir!”

A Topkapiban, Mustafa lelki üdvéért egy asszony olvas fel a Koránból. Fatmának és Gülfemnek a hagyományok szerint barna halvát szolgálnak fel. Fatma: „Már 52 napja, hogy meghalt, Melek. Milyen könnyű kimondani…” Gülfem: „El sem tudom képzelni, Mahidevran Szultána hogy érezhet most? Allah segítsen neki.” Hürrem és Mihrimah is csatlakozik az imádkozókhoz. Gülfem: „Hogy merészeltek idejönni? Hagyjatok minket békében gyászolni!” Mihrimah: „Azért jöttünk, hogy osztozzunk fájdalmatokban.” Fatma: „Mindenki tudja, mi egyesek szándéka. Az egész nép tudja. Azok, akik Mustafa Herceg halálát okozták, maguk is szenvedni fognak. Nem csak a halál utáni életben, hanem még azelőtt. A halált csak halállal lehet megfizetni.” Hürrem hirtelen összetöri a kezében a csészét: „Elég! Átkotok nem fog rajtam! Hürrem Szultána vagyok! Az erős marad életben és nyer! Ez a föld törvénye! Mustafa Herceg gyenge volt, és meghalt! Én meg élek!” 

Süleyman: „Cihangir Allah ajándéka, egy jel. A tökéletes elme és szív áll háborúban a tökéletlen testtel… Cihangir a szívem, Selim. Ezért akartam, hogy itt legyen velem, szemem előtt. Vidd vissza a fővárosba, Selim. Nem akarom, hogy a szemem előtt veszítsem el a palotámat és a fiamat.” Selim: „Ne aggódj, Nagyuram. Mellette leszek.”

Hürrem beviharzik a szobájába: „Kifelé! Mindenki!” Fahriye: „Mi történt? Hívok orvost!” Hürrem: „Nem kell!” Kopognak, Sümbül érkezik egy levéllel a kezében: „Szultánám! Ez a táborból jött. Selim Herceg küldte. Állítólag sürgős.” Hürrem ahogy olvassa, Cihangir nevét kiáltja.

Közben Cihangir kínzó fájdalmakat él át. Az álomlány még több ópiumot hoz neki. Miután, álomvilágában megissza, azt mondja: „Te vagy Leyla és én Shirin. Akikről a könyvemben olvastam. Jól ismerem őket. Azért jöttél, hogy magaddal vigyél?” A lány csak mosolyog. A két orvos a sarokban sustorognak. Orvos1: „A Szultán nincs jól. Ha megengedné, orvosolnám a baját. Beszélek vele.” Orvos2: „Ez nem a te kötelességed! Maradj csak itt, és végezd a dolgod!”Cihangir ordít: „Hozzatok még szirupot!” Orvos: „Már így is sokkal többet megittál, mint szabadott lett volna.” Cihangir: „Megparancsolom!”

Hürrem a Szultán szobájába szalad, hogy beszéljen Beyazittal. Mihrimah: „Ne tedd, anya! Kérlek!” Sümbül: „Nagyon veszélyes, Szultánám!” Mihrimah: „Kimenni innen annyit tesz, mint halálba menni.” Hürrem: „Beszélnem kell veled, Beyazit. Selim azt írta, hogy nagy beteg… az orvosok nem találnak gyógymódot fájdalmaira… oda kell mennem a gyermekemhez… látnom kell őt!” Mihrimah: „Nem Beyazit. Ismered a helyzetet.” Beyazit. „Megyünk, anya! Együtt megyünk a testvéremhez!”

Cihangir újra átéli a kard ceremóniáját. Mikor zavarában elfelejti a szöveget, és apja segíti ki a tömeg előtt. Selim testvérével van, majd Süleyman is belép a sátorba: „Ti meg mit ácsorogtok ott?! Csináljatok már valamit!!!” Orvos: „Nagyuram, nem tehetünk semmit... már túl késő.” Süleyman: „Mit beszélsz?! Hogy lehet késő?! Mi az, hogy már túl késő?! Azt akarom, hogy a Hercegem talpra álljon! Fel fog gyógyulni! Tegyetek érte!!!” Meglöki az orvosokat, de Kara azt tanácsolja, hogy ne. Cihangir. „Hol van?” Süleyman: „Kiről beszélsz, fiam?” Cihangir: „Az egyetlen, aki virágokat hozott nekem… A csinos lány. Hol van, apám?” Süleyman: „Kiről beszél?” Kara: „Cihangir hatására hallucinál. Egy lányról beszél, aki bejött a sátrába. Ez az ópium mellékhatása.” Orvos: „Ők az angyalok, akik lelkünket egy nyugodt, békés világba viszik. A bűnös lelkek is látják őket, de szörnyűséges alakok képében. A jók előtt pedig szépségesek. Ez az, amit Allah tanít.” Süleyman: „Kifelé!!!”

Beyazit és Hürrem már úton van. Hürrem sír. Sümbül: „Ne sírj, Szultánám! Ha elhagyod magad, a világ összeomlik!”

Cihangir nagyon-nagyon szenved: „Apa!” Süleyman: „Itt vagyok! Itt vagyok!” Átadja neki azt a gyűrűt, amit Mustafától kapott: „Nekem adta… legyen nálad.” „Apa! Ments meg, apa! Szabadíts ki! Szabadíts ki! Kérlek, apa!” Süleyman nem tudja fia szenvedését tovább nézni, és egy kanállal készül adni a szirupból, de Cihangir megragadja az üveget. Ismét visszaesik álomvilágába. A lány virágot hoz neki, melybe beleszippant, és élvezi illatát. Cihangir: „Te is érzed a rózsák illatát, apa?” Cihangir lelke kiszáll a testéből, és a lánnyal kézen fogva egy pillanatig még nézi apját, és önmagát, végül távozik. Messzi távolban egy gyereknevetéstől „hangos” réten sétálnak. Egy vakító kapu előtt állnak meg. Aztán Cihangir meghallja szeretett bátyja hangját… Süleyman megrázza gyerekét. Nem lélegzik. Selim belép a sátorba. ekkor tudatosul bennünk, hogy Cihangir meghalt. Mindketten sírnak az ágy szélén.

Sinant meglátogatja Atmaca. Sinan: „Ki vagy te?” Atmaca: „Végre sikerült találkoznunk! Úgy hívnak, Atmaca. Már biztos hallottad a nevem Rüstemtől.” Sinan: „Oh, szóval te vagy Atmaca! Fogjátok el ezt az embert! Parancsot adtam nektek! Én vagyok a kapitányotok! Azt mondtam, fogjátok el! Fejezzétek le!” Férfi: „Nekünk csak egy kapitányunk van, Turgut Reis! Te nem vagy az!” Sinan előránt egy tőrt, de Atmaca kiveszi a kezéből. Sinan: „Mit akarsz?” Atmaca: „Idehozod a testvéredet, és én meghagyom az életed.” Sinan: „Nem, mindkettőnket végezni fogsz!” Atmaca: „Nem, nem halsz meg olyan gyorsan. Kínokat fogsz megélni.” Ekkor levágja a férfi jobb kézfejét!

Rüstem Mihrimahhoz: „Hogy-hogy nem akadályoztad meg, hogy Hürrem Szultána elinduljon? Ráadásul a régens is vele tart!” Mihrimah: „Megtettem, amit tudtam. De te is ismered az anyámat. Ha a gyerekeiről van szó, nem ismer lehetetlent.” Kopognak. Egy dobozt hoznak Rüstemnek. Aga: „Sinan küldte.” Rüstem: „Nézzük, mit küldött a testvérem.” Sokkolja őket a doboz tartalma. Egy üzenet is mellékelve van: „Testvéred nálam van. Ha nem akarod, hogy a fejétől is megszabaduljon, gyere oda, ahova mondom.” Közben Hussain Atmacának: „Nem hinném, hogy az a kígyó Rüstem eljön.” Atmaca: „Akkor el kell vennünk teste egy darabját.” Sinanra utalva…

Rüstem készülődik, de Mihrimah megállítja: „Nem látod, hogy ez egy csapda? Hogy mehetnél el?” Rüstem: „Nem hagyom, hogy a testvéremet megöljék!” Mihrimah: „Nem mész sehova! Te is jól tudod, hogy már túl késő Sinan Pasának! Nem fogod tudni megmenteni! Talán már meg is ölték! Elfelejtetted, mit mondtál nekem? Hogy a hatalomért áldozatokat kell tegyünk!” 

Süleyman csak üldögél, és az előtte megjelent kicsi Mustafát bámulja. Egyszer csak észreveszi, hogy az orvosok is ott vannak. Orvos1: „Jézus egyik tanítása azt mondja, ’Mester, az apám meghalt? Elmehetek a temetésére?’ Jézus azt válaszolta, ’Hagyd. Hagyd a holtat halottnak lenni. Te maradj velem.” Nagyuram, engedélyezd, hadd vigyelek meggyógyulni… Őhozzá, aki az életet és a halált hozta létre!” Süleyman szemei előtt szép lassan eltűnik kisfia szelleme…

Rüstem kifelé bámul az ablakon, mikor nyílik az ajtaja, és Sinan lép be rajta. Rüstem: „Hogy jöttél be, testvérem?” Sinan: „Ne hívj testvérednek. Nem vagyok többé a testvéred.”

Hürrem: „Mikor múlik már el az eső?” Sümbül: „Remélhetőleg, hamarosan. Nem maradhat így, nem igaz?” Beyazit szemben találja magát Selimmel. Mindenki csodálkozik. Hürrem: „Miért álltunk meg?” Sümbül: „Emberek érkeztek.” Beyazit látja Selim tekintetén, majd a koporsón, hogy Cihangir meghalt.

Süleymant az orvosok vezetik valahova. Süleyman monológja: „Egyházközösségben voltam, és meghaltam. Növényként születtem újjá… Meghaltam növényként, és állat lett belőlem… Állatként is meghaltam, és úgy lettem ember. Miért kéne attól félnem, hogy így is halok meg? Még egy utam van, hogy angyal váljon belőlem szárnyakkal… Ebben az állapotban is meg fogok halni, és egy olyan állapotba költözöm, ahol képességem magasabb fokozatát tudom elérni.”

Hürrem kitekint kocsijából. Beyazit ott áll előtte, szemlesütve. Majd meglátja Selimet is. Hirtelen megijed. Aztán észreveszi a koporsót. „Cihangir! Kinyitni!” 

Közben Süleymant látjuk imádkozni. „Amikor meghalunk, felébredünk. Meg kell halnom. Alszom. Halott vagyok. Oh, Allah! Valaha vége lesz ennek a fájdalomnak és szenvedésnek? Fog csökkeni ez az érzés? Vagy életem végéig úgy fog folytatódni, mint az első nap, mikor megtapasztaltam ezt?”

Hürrem: „Nyissátok ki! Hagyjátok! Ne nyúljatok hozzá!” Kitakarja fia arcát… megérinti kiszáradt ajkait… „Neeeeeeeeem!!!!!!!!!!!!” Hatalmasat ordít fiáért, majd a földre omlik. Fiai sietnek segítségül…(Itt a végét nem lehet leírni. De hát, mindenki tudja, miről van szó.)

124.rész leirása

Muszafa levele Szulejmánnak: "Oh Nagyuram.. Ha olvasod ezt a levelet, szívedet kitépted helyéről és elhajítottad! És én semmivé lettem és eltűntem ebből az álnok világból. Itthagylak ebben a kegyetlen világban, ahol az apa megölheti a fiát...mert inkább halok meg elnyomottként, mintsem a hatalomért megöljem az apám.." Cihangir: "Apa! Hazudtál nekem! Elvetted az életét! Ő nagyon szeretett téged apa!!!"

Yahya: "A Hercegünk... Ebből a világból egy másikba lépett.." Beyazid: "Ne érj hozzám! A testvérem vére a te kezeden szárad!" Cihangir: "Bátyám! Bátyám!! Olyan nagyon szeretett téged.. Mindenki másnál jobban szeretett apa..!" Little Mehmet: "Az apukám a mennybe ment? Ott vár rám?" Mihrunnisa: "Mi van akkor, ha Mehmet Herceget akarják? Mi van ha el akarják venni az életét? Man: "Mostantól nem láthatod többé édesanyád.." Yahya: "Egy nap felelni fogsz azért amit tettél.. És ez a nap közelebb van mint gondolnád.." Huseyin Agha: "Rustem Pasa! A fejedet akarjuk!!!" Kara Ahmet Pasha: "A katonák mérgesek, a lázadás a küszöbön van.. Hiszik, hogy hercegük ártatlan volt.." Man: "A tömeg elégedetlen... A lázadás elkezdődött.. A tűz bármikor elérheti a palotát!" Mihrimah: "Őrület van a szemükben. Mindannyiunkat meg fognak ölni! Suleyman: "Agák! Hol van a hercegem? Hol van Cihangirom?!

124. rész

Kicsi Mehmet a tanárával: „Kétségtelen, hogy a Szultánt Allah jelölte ki, hogy a világ ura legyen. Éppen ezért, minden egyes szó, amit a Szultán kiejt száján, parancs egy Hercegnek. És ami a legfontosabb, hogy egy herceg sosem mondtat ellent a Szultán döntésének.” Mehmet: „És ha a Szultán a Herceg halálát akarja, akkor sem lehet ellent mondani?” Mester: „Nem számít, mi a Szultán parancsa. Nincs más választásunk, csak az, hogy elfogadjuk azt.” Mehmet: „Apának is be kell tartania a szabályokat?” A mester bólint: „Senki sem mondhat ellent a Szultán parancsának. Ő dönt egyedül életről és halálról. 

Miután Süleyman elsiratta fiát, a hóhérok egy szőnyegen kiviszik Mustafa élettelen testét. Leteszik a földre, majd távoznak. Mindenki arcán a döbbenet és fájdalom keveréke. Még Rüstemén is. A janicsárok Mustafa teste köré állnak, szemükben harag. 

„Nagyuram! Nagyon remélem, hogy ezt a levelet nem a mellkasomon fogod elolvasni, habár ezt pont azért írom, mert nem nagyon látom esélyét, hogy kivételes jövőmet elérjem. Pedig ez lenne egyetlen kívánságom. Ha ez nem válik valóra, akkor ez a levél eljut hozzád… és ez azt jelenti, megöltél engem.”

Cihangirt látjuk futni a tábor felé. Selim megpróbálja elkapni. „Hagyjál, Selim! Hagyjál!”

„Oh, Nagyuram! Oh, drága apám! Miután ezt a sort olvasod, kitépted szívedet. Elhagytam e hazugságok bolygóját. Tudd meg, hogy ezzel a tetteddel, vérrel mocskoltad be kezedet. Mert egy ártatlan életet vettél el. Ígéretet tettünk egymásnak. Én azt ígértem, hogy soha nem árullak el. Te azt ígérted, nem fogsz kivégeztetni. Én álltam a szavam, apám. Nem szítottam lázadást ellened. Megesküdtem fiam, Mehmet életére, megesküdtem a lányom, Nergisshah életére, hogy soha nem árullak el! Soha! Sajnos, te visszaléptél a nekem tett szavadtól. Olyat tettél, amire azt mondtad, soha nem teszed meg! Elhagyom azt a kegyetlen világot, ahol egy apa feláldozza saját fiát. Ahelyett, hogy zsarnokként éljek, aki a saját maga szerencséje és a hatalomvágya kedvéért az apja életét veszi célba, inkább úgy halok meg, mint aki tévedett, és akit elnyomtak. Talán nevemet nem írják be a történelem arany oldalaira, és talán senki sem fog győzelmeimről beszélni, és nem lesz trónom, amin uralkodhatnék. Ráadásul, inkább arról fognak írni rólam, hogy én egy olyan herceg voltam, aki áruló lett. Akkor legyen. Írják ezt. Hagyjuk, rejtsék el az igazságot, melyet egyedül Allah ismer. Egy nap, felfedik az elnyomott igaz történetét. Talán néhány év múlva, talán több száz év múlva, de lesz valaki, aki hall rólam, és megírja igaz történetem. És ezen a napon mindenki megismerheti az elnyomott igazságát.”

Először Yahya érkezik meg a táborba. Odarohan Mustafa élettelen testéhez. Ráborul, és úgy bőg, mint egy kisgyermek. Nem sokkal később Cihangir is megérkezik: „Bátyám!!!! Megígérted, hogy nem ölöd meg!!!!!! Bátyám!!!!!” Selim is teljesen ledöbben, de ő inkább elfut, ne lássák rajta, mennyire megviseli az egész.

Süleyman befejezi a levél olvasását. Még utoljára kisírja magát, majd szépen összehajtogatja a papírt, és kabátja belsejébe helyezi. Az apa „távozott”, és a Szultán „tért vissza”. Mérgesebb, mint valaha.

Mahidevran, Mihrünnissa és Nergisshah a gyermek mellett állnak, mikor eltemeti az elhalt madárkát. Mehmet: „Most már a Mennyországban van?” Mihrünnissa: „Talán mindenki a Mennyországba megy.” Nergisshah: „Lehet, hogy eső lesz. Be kellene mennünk.” 

Cihangir az apja sátra felé rohan: „Apaaaa!!!!” Lokman és Zal állják útját és fogják le, nehogy bemenjen. „Hazudtál nekem!!!! Elvettél egy ártatlan életet!!!! Apa!!! Ő nagyon szeretett téged!!!! Mindenkinél jobban szeretett!!!!!!”

Hürrem a teraszán figyeli, ahogy gyermeke gondterhelten áll apja teraszán. Meglátogatja apja szobájában. „Mustafára gondolsz?” Beyazit: „Persze. Mi másra gondolhatnék?” Hürrem: „Cihangirra és Selimre is gondolsz annyit, mint Mustafára? Ha valami történne a táborban, elsősorban velük történne… Mert, ha a janicsároknak lehetőségük akad, egy percet sem várnak…felhúzzák a lázadás zászlaját. Emlékezz vissza, mi történt Selimmel a janicsárok laktanyájában! Cihangir nagyon érzékeny és hajlamos arra, hogy szenvedjen, mikor lelkileg és érzelmileg gondterhelt. Gondoltál ezekre?” Beyazit: „Szóval, ezt jelenti az anyaság… mást, mint gyermekeidért aggódni, hogy egyikünk legyen vak a többiek katasztrófája és gondjai iránt. És te tudod, mi az a testvérség? Azt jelenti, hogy szeretetet érzek, mikor a testvérem szemébe nézek! Még akkor is, ha nem ugyanattól az anyától származunk! Félek, anya… hogy valami történik vele… és sosem tudom meg… Félek!”

Búcsú imát tartanak Mustafától a táborban. Az egész janicsár hadsereg jelen van. Rüstem: „Hogy lehetséges ez itt a táborban?” (Ha valakit árulás miatt végeznek ki, akkor a táboron kívül, katonaság nélkül, csak a személyes ismerősei jelenlétében temetik el.) Zal: „A janicsárok sejkje parancs nélkül búcsúztatja. Senki sem tudta megakadályozni.” Rüstem: „A Szultán még mindig a sátrában van?” Zal: „Igen. Senkit sem enged be. Még a fiait is elküldi.” 

Elviszik a koporsót. Yahya: „Részvétem, Hercegem. Sajnos, nem tudtuk megmenteni bátyádat.” Cihangir szótlan. Ahmet: „Hercegem, vissza kéne vonulnod a sátradba.” Azonban Cihangir ezt meg sem hallja. Cihangir: „Hová viszik a bátyámat?” Kara: „Bursába, ahol őse Murad Szultán is fekszik.” Egy őr érkezik: „Yaya Bey, Rüstem Pasa látni óhajt.”

Egy janicsár aga Hikmettel beszél: „Jól tetted! Meg fognak jutalmazni!” Hikmeth: „Meg fogtok védeni, ahogy ígértétek? Mert, ha valami baj történne… Láttad, hogy csoportosultak a búcsúztató alatt!”

Rüstem: „Visszamész Amasyába és tájékoztatod Mahidevran Szultánát és a Herceg háremét a történtekről.” Yahya: „Nem megyek. Elkísérem a Herceget Bursába.” Rüstem: „A Szultánnak az a parancsa, hogy a Herceg családját Amasyából át kell költöztetni Bursába. Mustafa Herceg teste megvárja anyja érkezését, hogy jelen legyen fia temetésén.” Yahya: „Rüstem! Nem kényszeríthetsz senki sem, hogy engedelmeskedjen neked! Te fertőzted meg a Szultánt a hazugságaiddal! Te koholtad a vádakat ellene! Egy nap megfizetsz ezért! És az a nap már nagyon közel van!” Rüstem: „Szultánunk akarata mindannyiunk felett áll, Taslicali. Mint, aki a Herceghez a legközelebb állt, egy feladatod van… tartsd fenn a békét… ne hagyd, hogy lázadás legyen.” Taslicali: „A félelem nem hasznos annak, akinek a napjai meg vannak számlálva!”

Yahya: „El kell mennem Amasyába megvinni a hírt.” Kara: „Van híred Atmacáról?” Yahya: „Nincs. Biztos megölték. Mi van azzal a két agával, akit megbíztunk a lázadással?” Kara: „Őket is bizonyára megölték. Figyelmeztettelek benneteket, Taslicali! Miért jöttetek mégis?” Yahya: „Szóval, te lőtted a nyilat!” Kara: „Bárcsak többet tehettem volna! Hikmeth Aga az áruló közöttünk. Ő dobta az agákat és Atmacát a farkasok közé.” Hussain Cavush ezt meghallja, és haragra gerjed.

Cihangir a sátrában sír, mikor Selim bemegy hozzá vigasztalni. Cihangir: „Hagyjál békén! Menj ki!” Selim: „Mit tettem? Mi az én bűnöm?” Cihangir: „Te tudtad! És eltitkoltad előlem! Megállítottál, nehogy közbeavatkozzak! Kifelé! Ki innen!!!!”

Hikmeth Aga a sátrába megy. Hussain két emberével utána. Hikmeth: „Hogy léphettek be engedély nélkül?” Hussain: „Te áruló!!! Hercegünk a te árulásod miatt halt meg!!! Most megfizetsz ezért!!!” Kivonszolják a sátorból. Selim, Kara és a többi janicsár előtt Hussain: „Hikmeth Aga szövetkezett Rüstem Pasával, és emiatt ölték meg a Herceget!” Zal: „Hercegem, be kéne menned a sátradba.” Majd Rüstemhez megy: „Pasám, az őröknek figyelniük kell, hogy meg tudjanak védeni. Hikhmetet már kiállították…” Rüstem: „El kéne hagynunk a tábort.” Zal: „Engedelmeddel, itt a sátorban, biztonságban vagy.”

A janicsárok elkezdik ütlegelni Hikhmetet: „Rüstem Pasa volt! Rüstem Pasa volt!” Ekkor abbahagyják az ütlegelést. Hikhmeth: „Nem szövetkeztem Rüstemmel! Két aga tervezte a lázadást, de őket megölték!” Ahogy kimondta az agák nevét, valaki leszúrta. Kara végignézte ezt, és a Szultánhoz siet informálni a történtekről. Husssain Rüstem fejét akarja!

Süleyman hallja a zűrzavart: „Mi folyik odakint?” Kara: „A janicsárok nagyon mérgesek. Megölték Hikhmeth Agát. Azt mondják, hogy összedolgozott Rüstem Pasával, és együtt csapdába csalták a Hercegünket!” Süleyman: „Miféle csapdáról beszélnek?! Nem tudják, hogy én adtam a parancsot?!” Kara: „Hikhmet maga mondta, hogy Rüstem Pasa parancsára kivégezték Korkut és Beshir Agát. Nem tudjuk, mi ebben az igaz. De a katonák mérgesek. Lázadás küszöbén állnak. Hiszik, hogy Hercegünk ártatlan volt.” Süleyman: „Ártatlan?! Ez igaz?!” Kara: „Mindenki azt mondja, hogy Rüstem Pasa és … Allah bocsássa meg, Hürrem Szultána mérgezett hazugságokkal és ezért akarják Rüstem Pasa fejét. Nagyuram! Ha azonnal nem avatkozunk be, az ügy még nagyobb lesz, és nem tudjuk őket megállítani!”

A janicsárok Rüstem sátránál vannak. Kara megpróbál beszélni velük. Hussain: „Rüstem Pasa feje nélkül nem megyünk sehova!” Kara: „Továbbítottam a Szultánnak, amit az imént mondtál. Hívatja a Pasát és személyesen kérdezi ki, majd bünteti meg, ha kell.” Hussain: „Fogadjuk ezt el?!” Kara minden janicsárhoz: „Agák! Hallgassatok meg! Nem akarom, hogy még valaki megsérüljön! Esküszöm nektek, hogy Rüstem Pasa megfizet ezért!” Hussain: „Rendben van, félre állunk. De ha ez csak egy trükk, megfizettek érte!” Kara bemegy Rüstem sátrába: „Gyere velem, Pasám.” Rüstem: „Megőrültél? Ha kilépek innen, darabokra szednek!” Kara: „Szembeszállnál a Szultán parancsával?” Erre nem tehet mást, elindulnak. A birodalmi őrség próbálj pajzsként védeni, miközben a janicsárok egy emberként fújolják.

A Szultán tombol. Rüstemet térdre kényszeríti. Süleyman előrántja kardját: „Hallottam mit mondott Hikhmeth Aga, hogy két agát is megölettél!” Rüstem: „Ez igaz, Nagyuram, de rá voltam kényszerülve! Ez a két ember lázadást készült indítani ellened, hogy eltávolítsanak a trónról.” Süleyman: „Ezzel bevallottad hibádat. Emeld fel a fejed.” Rüstem: „Csak téged akartalak megvédeni, Nagyuram! Elkaptam Hikhmeth Agát, mielőtt megölték. Beismert nekem mindent! Támadásra készültek! Arra készültek, hogy támadnak, mielőtt a Herceg belép a sátradba! Ezt akadályoztam meg!” Süleyman kiküldi őreit. Megragadja Rüstemet: „Mindenki utál téged, a halálodat akarja! Azt mondják, miattad egy ártatlan Hercegnek kellett meghalnia!” Rüstem: „Megértem fájdalmadat… de te vagy az uralkodó… te adtad ki a parancsot… jogos parancs volt, ne kételkedj benne… Mustafa Herceg nem volt ártatlan… kénytelen voltál ezt tenni… te vagy a világ ura… erősnek és hatalmasnak kell lenned mindenki előtt… mert ez kell, hogy a békét fenntartsd… különben a Dinasztia jövője kerülne veszélybe.” Elengedi Rüstemet: „Elveszem tőled a Nagy Vezíri pozíciót. Hagyd el a sátrat. Menj vissza a fővárosba. A háború után majd foglalkozom ügyeddel. Most tűnj a szemem elől!”

2.rész

Egy janicsár aga jön ki a Szultán sátrából, és bejelenti, hogy a Szultán elvette Rüstemtől nagy vezíri tisztségét és elküldte a táborból. Ennek mindenki nagyon megörül. Ekkor lép ki Rüstem a sátorból. Csak nehezen jut el a sajátjáig. Kara: „Megtörtént, amit akartatok! Most pedig tartsuk fenn a békét!” Hussain: „Miután Rüstem Pasa már nem Nagy Vezír többé, nem tudom megállítani embereimet, hogy azt tegyék vele, amit csak akarnak!” Lokman: „Ahmet Pasa! A Szultán látni óhajt.”

Süleyman: „Rüstemtől elvettem pozícióját. Ezennel téged nevezlek ki erre a posztra. Így lesz a legjobb.” Kara megnémult, Süleyman mérges: „Az imént neveztelek ki Nagy Vezírnek, Pasa! Ahelyett, hogy letérdelnél elém, és kezet csókolnál, mit ácsorogsz még mindig?! Kara letérdel, de nem csókol kezet: „Nagyuram, megtisztelsz. Büszkeséggel szeretném viselni ezt a tisztséget, de …” Süleyman egyre mérgesebb: „Mit akarsz, Pasa?! Feltételeket akarsz kötni?!” Kara: „Nem merészelném, Nagyuram. Csak szeretném életemet a te oltalmad alá helyezni… Amíg Nagy Vezíred vagyok, addig ne parancsold meg kivégzésem. Különben, nem tudom ellátni kötelességem.”

Rüstem visszajutott a sátrába: „Legalább azért hálás lehetek, hogy életben maradtam!” Zal: „A Szultán nincs valami jó állapotban, hogyha mindenkit tönkre tesz, aki a szeme elé kerül.” Rüstem: „Hogy fogom elhagyni a tábort?” Zal: „Már mindent előkészítettem. Hajnalban indulunk.” Lokman csatlakozik hozzájuk: „A Szultán az imént nevezte ki Kara Ahmet Pasát Nagy Vezírnek.” Rüstem: „Hogy enyhítse a vihart, előbb megszabadult tőlem, majd kinevezte Karát…”

Amasyában Yusuf: „Akarsz játszani, Hercegem?” A kicsi megrázza a fejét, majd lovasokra lesznek figyelmesek. Mehmet: „Apa megjött!” A két gyerek nem érti a helyzetet. Nergisshah: „Megjöttek! Apa megjött!” Mahidevran áldja Allahot, hogy megvédte fiát… Mehmet: „Apa Isztambulba ment?” Yusuf: „Hol van Atmaca?” Mehmet: „Taslicali, válaszolj a kérdésemre!” Közben a Szultánák is megérkeznek. Üdvözlik egymást. Mahidevran: „Hol van Mustafa?” Mihrünnissa: „Isten szerelmére, mondd már meg, hol van!” Yahya: „Hercegünk más világra költözött.” Mihrünnissa a hír hallatán összeomlik, gyermeke odasiet hozzá vigasztalni. Mahidevran: „Mit tettek a fiammal? Hol van?” Yahya: „A Szultán sátrában… kivégeztette.” Mahidevran lassan megfordul és bemegy a házba. Közben eszébe jut búcsújuk. Mahidevran: „Vigyázz magadra! Te vagy a legfontosabb számomra. Ha valami történik veled, nem élem túl.” Mustafa: „Feleslegesen aggódsz. Meglátod!” Egyenesen a szobájába megy. Előveszi mérgét, nem gondolkodik, már majdnem megissza, mikor unokája lepi meg. Így félreteszi. Átöleli, majd azt kérdi: „Apa most a Mennyországba ment? Ugye megvár minket? Miért ölték meg? Mi volt a hibája?” Mahidevran: „Nem tett semmit… csak egy hibája volt… saját lelkiismeretének lett az áldozata.”

Rüstem megérkezik a Topkapiba, ahol Sinan fogadja. Rüstem: „A Szultán eltávolított a pozíciómból.” Sinan: „Hogy lehetséges ez? Kiderült minden?” Rüstem: „Nem, a kételkedés elég. Nagy nehézségek árán sikerült megmenekülnöm. Éjjel jöttem el a táborból. Azok, akik a Herceget szerették, nem hagyják annyiban. Talán még a fővárosba is eljönnek! Fel kell készülnünk rájuk!” Sinan: „Bízz bennem! Megteszek mindent, hogy megvédjelek téged és Hürrem Szultánát. Amíg én itt vagyok, a hajad szála sem görbülhet meg!” Rüstem: „Légy óvatos, nehogy neked essen bajod!”

Hürrem és Mihrimah sietnek Rüstemhez. Közben Hürrem Fahriyétől: „Miért jött vissza Rüstem ilyen hamar? Nem mondta?” Fahriye: „Nem, Szultánám. Csak azt, hogy beszélni szeretne veled.” Belépnek a szobába. Hürrem: „Úgy tűnik, rossz hírt hoztál. Mustafa Herceg fellázadt?” Mihrimah: „Mi van az apámmal és a testvéreimmel?”Rüstem: „Ne aggódj, jó híreket hoztam. Mustafa Herceget… kivégezték… a Szultán parancsára.” Mindkettőt sokkolja a hír. Mihrimah nem bír maradni, távozik. Hürrem: „Annyi éven keresztül harcoltunk ezért! Annyi éven keresztül vártunk erre!” Muszáj leülnie, majd folytatja: „Nem volt egy boldog éjszakám se! És most azt mondod, hogy mindennek vége? Hogy nyertünk? Tényleg befejeztük?” Rüstem: „Kétségtelen, nagy győzelmet arattál. De még nincs vége. Ez az egész csak felkorbácsolta az indulatokat. Engem meg a Szultán odadobott a farkasoknak, habár nem volt más választása. A janicsárok a fejemet követelik.” Hürrem: „Mégis mire számítottál? Mustafa volt az egyetlen reményük! Mi meg elvettük tőlük! Mi vagyunk halálának okozója! A vak gyűlölet lángja lobbant most lángra szívükben, így természetes, hogy meg akarnak támadni minket! Le akarnak rombolni engem, téged és a hercegeimet! Most kell erősnek lennünk! Erős kősziklaként kell állnunk előttük!”

Mihrimah pont a Hárem bejárata előtt esik össze. Így az összes háremhölgy, Fatma és Gülfem is észreveszi. Mind odarohannak hozzá, hogy mi történt. Ekkor jelenik meg a folyosón Beyazit is: „Mihrimah! Mi történt?” Megfogja Beyazit kezét: „Mustafa…” Beyazit: „Mondd… mondd, mi történt Mustafa bátyámmal?” Mihrimah: „Kivégezték a Szultán utasítására.”

Mahidevran: „Hol a fiam?” Yahya: „Úton van Bursába. Ott fogják eltemetni. A Szultán parancsára családjának és az összes szolgájának át kell költöznie Bursába.” Mahidevran: „Légy átkozott, Süleyman! Oh, Allah! Ne hagyd ezt büntetlenül!” Nergisshah: „Én nem megyek sehova! Nekem ez az otthonom!” Mahidevran: „Elmegyünk. Mert ahol a fiam van, ott kell nekünk is lenni.” 

Hürrem és Rüstem épp kijönnek a szobából, mikor Beyazit megállítja őket a folyosón: „Rüstem Pasa! Igaz, amit hallok?! Mustafa bátyámat tényleg kivégezték?!” Rüstem: „Igaz, Hercegem… Részvétem.” Fatma: „Te szégyentelen kutya! Csöppnyi szégyenérzés nélkül részvétet nyilvánítasz?! Kit nézel bolondnak?! Te ölted meg Mustafát! Te ölted meg!!! Te kegyetlen!!!” Hürrem: „Megértem dühödet, de mi nem tehetünk róla… A Szultán parancsára tették! Ki tudta volna megakadályozni?” Gülfem: „Te tetted!!! Te tömted tele hazugságokkal és vádakkal! Miféle ember vagy?! Egy apát a saját fia gyilkosává tettél!!!” Beyazit: „Mit hallok, anyám?! Ne érj hozzám!!! Bátyám vérével mocskoltad be kezed!!!” Rüstem: „Hercegem… Hogy vádolhatod meg édesanyádat ilyen szörnyűséggel?” Beyazit: „Tulajdonképpen téged kellene vádolnom! Te voltál ott! Te személyesen ástad a sírját, nem igaz?!!!” Gülfem: „Most boldog vagy? Boldog vagy?! A győzelem immár a tiéd. Légy boldog ezzel a piszkos győzelmeddel!” Hürrem: „Én sem vagyok boldog. Engem is lesújt ez az incidens.” Fatma: „Milyen könnyen hazudsz és fogadod el Mustafa halálát! És milyen könnyedén végeztél vele! Gyilkosok!!! Ártatlan embert öltetek meg!!! Gyilkosok!!!” Hürrem: „Könnyű engem és Rüstemet hibáztatni. De ne feledd: nem én parancsoltam, hogy öljék meg! A Szultán hozta meg a döntést! Hogy ha már ennyire dühösek vagytok, és mindenféleképpen hibáztatni akartok valakit, akkor tessék! Ha jön a Szultán, zúdítsátok rá dühötöket!”

A piacon mindenki a gyilkosságról beszél: „Megölték Mustafa Herceget! A Dinasztia jövője is vele távozott! Vajon a Herceg vére megtorlatlan marad? Akkor menjünk! Fizettessük meg velük! Rüstem Pasa a hibás!” Sümbül alkalmazottja panaszkodik: „Nem bírok egyedül ennyi mindent!” Sümbül: „Én most nem érek rá. Be kell mennem a palotába! Szólnom kell Hürrem Szultánának, miket beszélnek itt az emberek!” Janicsárok: „Revansot kell vennünk. Szemet szemért! Hürrem boszorkát és Rüstem fejét át kell, adják nekünk!” Másik: „Először, a bűnös lakol meg ezért, aztán Mustafa fiát, Mehmetet kell a trónra segítenünk!” Harmadik: „Mindannyian hibásak! Fizessenek érte!”

A palotában gyászolják Mustafát. Asszonyok imádkoznak a Koránhoz. Fatma: „Csak egy okom volt, hogy annyi év után visszajöttem a palotába… hogy megvédjem, hogy segítsem, és mégsem tudtam tenni érte semmit sem! Mindegy mit tettem, semmi nem volt elég!” Gülfem: „Egyikőnknek sem maradt választása. Hürrem az tette, amit tett, végül sikerült neki. Elvette boldogságunk napsugarát… Mostantól számunkra nem nyílnak virágok, nem halljuk a madarak csicsergését, a gyermekek önfeledt kacaját… Mostantól nekünk ez egy sötét hely. Hercegünk lelke itt fog kóborolni a palotában és senkit nem hagy magára…”

Mahidevran Mihrünnissát vígasztalja. Mihrünnissa: „Megígérte nekem… hogy visszajön, hogy nem hagy magunkra! Megígérte! Én mondtam neki, hogy ne menjen! Az egész világ szeret téged… a hegyek, a fák, a madarak! Mondtam, hogy ne menj! De elment… magával vitte a szívemet is. Annyira fáj a szívem, anyám! Levegőt sem kapok! Hogy tudok így élni?” Mahidevran: „Tudom, tudom, Nisa. Egyszer azt mondtad, nem akarod Amasyát elhagyni.” Mihrünnissa. „Nem tudok, nem tudok elmenni!” Eszébe jut, mikor Mustafa azt mondta, hogy Amasya szerelmük helyszíne. Mihrünnissa: „Nem tudom ezt a helyet elhagyni. Ha megtenném, az olyan lenne, mintha magát Mustafát hagynám el. Egyáltalán nem érdekel a Szultán parancsa.” Mahidevran: „Én sem engedelmeskedem ennek a kegyetlen embernek, de ahhoz, hogy a gyerekemmel legyek, ezt az utolsó kötelességünket meg kell tennünk.”

Mihrimah. „Az apám jelen volt, mikor kivégezték a bátyámat?” Rüstem: „A sátrában volt… a hóhérok titokban jöttek… Senkinek sem volt róla fogalma… Valószínűleg a Szultán már előre kigondolt mindent. Sajnálod?” Mihrimah: „Még mindig nem hiszem el… Nem is gondoltam erre az eshetőségre! Mert ismerem az apámat! Még azt is megakadályozta volna, ha egy hangyát bántanak! Azt mondom magamnak, hogy nem tehette, nem tette volna meg! De megtette… Megölte a saját fiát!!!” Rüstem: „ Ezt a parancsot egy ország királya hozta meg, nem az apa.” Mihrimah: „Cihangir most biztos összeomlott. Így is egy nagy teherrel nőtt fel, és most ez, nehéz lehet neki.” Rüstem: „Mindannyiunknak nehéz, Mihrimah… A fejünket akarják… Minket hibáztatnak ezért!” Mihrimah: „Ez hazugság… Ha nem vettem volna el a pecsétet, ha te nem írtad volna meg azt a levelet, mindez nem történik meg!!!” Elsírja magát.

Sümbül: „Szultánám, nyugtalanság van az utcákon.” Hürrem: „A legfontosabb az, hogy kontrolláljunk mindenkit, hogy nyugton maradjon.” Sümbül: „Azt mondják, el kellene vennünk Rüstem Pasa és Hürrem Szultána életét, és Mustafa fiát, Mehmetet kell a trónra ültetnünk! Szultánám, nem lenne szabad figyelmen kívül hagynod e szavakat!” Hürrem: „Erősnek kell lennünk és nem szabad annyiban hagynunk ezt a beszédet, nehogy fejfájást kapjunk később! Fahriye! Hozz papírt! Informálnunk kell a Szultánt a kialakult helyzetről! Megkérem, tartsa fenn a békét… mert ki tudja, mikor tér vissza a háborúból?” 

Amasyában Mustafa családja indulásra készen áll. Yahya: „Biztonságos utat kívánok! Szultánám… Yusuf…” Mihrünnissa: „Ne aggódj. Megígértem Atmacának, hogy gondoskodom Yusufról.” Mahidevran: „Bocsáss meg nekem azért a rosszért, amit elkövettem ellened! Te voltál az én Mustafám legjobb barátja!” Yahya: „Szultánám… te bocsáss meg… bocsáss meg, hogy nem tudtam megvédeni! Hogy nem tudtam megakadályozni!” Mahidevran: „Sorsunk így rendeltetett.” Beszáll a hintóba. Taslicali nézi, ahogy elhajtanak örökre. Ahogy Mahidevran, Mihrünnissa, Nergishah és Mehmet kocsijukon utaznak, egyszer csak zajt hallanak. Kinéznek, és emberek állnak sorfalat az út mentén és azt kiáltozzák „Hosszú életet Mehmet Hercegnek!”

Yahya utolsó verse: „Segítség! Segítség! A világ egy részét lerombolták! Az élet hóhérai elvitték magukkal Mustafa Hant! A szerelem édes ízét megmérgezték! Éles fájdalmat ékelt be a nagyság és az Ottomán Család közé! Egy nagyszerű embert távolítottak el erről a világról! A sors megváltoztatta az életet ezen a területen. Egy hazug hamis vádjai és titkos suttogásai okozták, hogy könnyekbe borultunk és a különválás tüzében égünk! Testvérünk nem ölt meg senkit, inkább őt fojtották meg és titkolták el az igazságot! Annyira szeretném, ha a szemem nem látta volna mindezt! Bárcsak ne láttam volna elszállni ezt az életet!” (Rüstem ezért a versért Taslicalit tömlöcbe verette, és ki is akarta végeztetni. A Szultán végül megkegyelmezett neki.)

Hürrem: „Sokullu! Hogy van a fiam? Meg kívánom látogatni” Sokullu: „Nagyon mérges. Mustafa Herceg halála mély gyászt hozott szívére. Fejébe vette, hogy Bursába utazik és részt vesz a temetésen. Kérlek, akadályozd meg, Szultánám! Nagyon veszélyes!”

Nurbanu Selim levelét olvassa: „Amitől tartottunk, bekövetkezett, Nurbanu. Szultánunk parancsot adott Mustafa Herceg kivégzésére. Most egy lépéssel közelebb érzem magam a trónhoz… legfőbb riválisom nem létezik többé. Megnyugtató ezt tudni. De mondhatom-e azt magamról, hogy boldog vagyok? Fogalmam sincs. Nem találom erre a választ, mert ezekben a napokban lelkiismeretem elnyom minden mást, nem hallok semmit, csak ezt.”
Canfeda jön be a szobába: „Hoztam egy kis tejet. Ihatsz egy keveset, majd pihenj le. Az majd segít álmatlanságodnak.” Nurbanu „Semmi nem segít.” Canfeda: „Miért vagy ilyen állapotban? Miért nem vagy boldog?” Nurbanu „Nem rólam van szó… Mustafa Herceget megölték. Arra gondoltam, ahogy megölték. Allah óvjon minket! Senki nem érdemel ilyen halált!”

Hürrem: „Hová vezet mindez, Beyazit? Az emberek dühösek… egy szikra is elég és minden tűzbe borul! Nem engedem! Nem mész ki!” Beyazit: „Nem kérem engedélyed, anyám. Hagyjál! Legalább hagyj megélni fájdalmamat, és hogy megtehessem utolsó kötelességem!” Hürrem: „Én csak azt tettem, amiről meggyőződésem volt, hogy helyes… amit tennem kellett! Nem én öltem meg! Ne e tető alatt keresd a hibást! Saját ambíciói sodorták ebbe a helyzetbe!” Beyazit: „Hagyj magamra!”

Lokman átadja Hürrem levelét a Szultánnak: „Boldogságom napsugara! Nagyuram! Nincs szó, mivel kifejezhetném fájdalmadat. Én tudom, hogy a leghelyesebben cselekedtél. Egy herceg, aki felkelést akart indítani, nem számíthat bocsánatodra. Ő egy romlott mag volt, akit kiraktál és messzire elhajítottál. Senki sem hibáztathat érte. Szultánom! Életem értelme! Nem akarlak ezzel terhelni, de feltétlen tájékoztatnom kell téged néhány incidensről… felkelés szélén állunk itt a fővárosban! Azok, akik szítják a viszályt, a fővárosban vannak. Attól tartok, lázadássá fajul! Olyan szóbeszédet is hallottam, hogy Mustafa fiát, Mehmet Herceget akarják a trónra ültetni! Bűnös szándékok vezérlik az árulókat, hogy felhasználják a Herceget céljaik eléréséhez. Ha nem cselekedsz azonnal, a dolgok kicsúsznak a kezünkből! Azon a napon leszek ismét boldog, mikor itt üdvözölhetlek ismét körünkben! Hű szolgád, Hürrem”

A Szultánák megérkeznek arra a területre, ahová Mustafát eltemetik. Először Mahidevran nézi meg. Megérinti az arcát: „Mustafa, oroszlánom…ártatlan, bűntelen kedvesem… Hogy ölhettek meg téged? Hogy vehették el életed? Fiam… kelj fel… állj fel… nem itt van a helyed! Mihez kezdjek nélküled? Ki más van nekem rajtad kívül?” Beyazit megérkezik. Mahidevran: „Gyere, nyisd ki a szemed, Mustafa! Nyisd ki a szemed!” Most szakad ki belőle a fájdalom…

Zal a táborban: „Ibrahim Pasa! A Szultán kinevezett téged Isztambul őrének. Ezen kívül megbízott egy igen fontos feladattal. Menj Bursába.” 

Mahidevran nekiesik Beyazitnak: „Te meg mit keresel itt?! Milyen jogon jöttél ide?! Te meg az anyád… Mit akartok még?!” Beyazit: „Szultánám… Az én lelkem is tele van fájdalommal, Szultánám… Vele halt az én lelkem is… Ha tudtam volna, nem engedtem volna odamenni!” Mahidevran: „Te is hibás vagy! Rád bízta a féltve őrzött titkát! Most meg idejössz és azt mondod, hogy nem a te bűnöd!” Beyazit: „Esküszöm Allah előtt, nem az én hibám! Fájdalmam olyan igaz, mint a tied!” Mahidevran: „Végül is, te Hürrem fia vagy. Életed végéig cipelni fogod válladon az ő hibáit is.”

Kara megpróbál bemenni Cihangirhoz. Az őr: „Nem lehet, Pasa. A Herceg nem akar látni senkit. Nincs jó állapotban. Egy falatot sem eszik, nem alszik. Ha így folytatja, lebetegszik.”
Cihangir a sátrában a Mustafától kapott gyűrűt nézegeti. „Ez a tied. Egy kis emlék tőlem.”

Mustafát behelyezik végső nyughelyére. Beyazit lapátolja rá a földet.

3.rész

Sümbül óvatosan körbenéz a piacon. Yakub: „Elég rossz a helyzet.” Sümbül: „Mi történt?” Yakub: „Nehéz lesz megállítani az embereket! Rüstem fejét akarják! Hürrem Szultánát a vízbe akarják dobni! Konstantinápoly lángba borul! Mit tegyünk?” Sümbül: „Zárjunk be, és maradjunk is így egy darabig, míg a dolgok le nem csillapodnak! Emberek! Záróra!” Férfi: „Miért? Még meg sem ittuk a kávénkat!” Sümbül: „Gyerünk! A kávé nálunk marad, amúgy sem fizettél még érte!” Janicsár: „Te! Te nem Sümbül Aga vagy?! Hürrem Szultána jobb keze?! Te hazug! Felismertelek! Most boldog az orosz boszorka és Rüstem? Ez a két gyilkos életükkel fog megfizetni!” A többi ember is elkezd kiabálni…

Beyazit Lalájának: „Nem akarok visszamenni a fővárosba. Csak itt akarok maradni és imádkozni a testvérem sírjánál.” Lala: „Régens vagy. Kötelezettségeid vannak. Már az is helytelen volt, hogy ide jöttél egyáltalán.” Beyazit: „Sokat gondolkodtam azon, hogy a Szultán miért engem jelölt ki. Meg is találtam rá a választ. Nem akarta, hogy a táborba menjek. Tudta, hogy megakadályoznám Mustafa kivégzését. Ezért jelölt ki, hogy itt tartson.” Lala: „Mostantól magadra kell, gondolj, Hercegem. A háború folytatódik, csak a szereplők változnak. Mostantól te állsz az egyik oldalon, és Selim a másikon.” Beyazit: „Még nincs itt ennek az ideje… Engedj gyászolni.” Lala: „A gyász negyven napig tart, de után az élet megy tovább.”

Fidan bejelenti, hogy Hadim Ibrahim Pasa érkezett hozzájuk. Mihrünnissa: „Miért?” Fidan: „Nem tudom.”

A piacon a janicsár: „Kezdjük vele! Ő Hürrem Szultána kutyája!” Sümbül: „Térjetek észhez! Én már nem tartozom a palotába!” Sümbülnek ekkor a janicsár lekever egyet, majd elkezdik felforgatni áruját.

Hadim Ibrahim Pasa üdvözli a Szultánákat: „Hercegünk elvesztése mindannyiunk számára nagy veszteség. Allah kegyelmezzen lelkének!” Mahidevran: „Azért tettél meg ekkora utat, hogy részvétet mondj?” Hadim: „A Szultán parancsát teljesítem… A Gemlik Palotát jelölte ki számotokra. Odakísérlek benneteket.” Mihrünnissa: „Ennek meg mi értelme?” Hadim: „Gemlik biztonságosabb és kényelmesebb… és közelebb van a fővároshoz is. Szultánunk békét és nyugalmat szeretne nektek.” Mahidevran: „Akkor menj, és mondd meg a királyodnak, hogy ha a saját palotába is vitetne bennünket, akkor sem lenne másképp! Nekünk már nem lesz békénk és boldogságunk ezen a világon, mint ahogy neki sem volt!” Hadim: „Parancsot teljesítek, Szultánám… Muszáj teljesítenem… Készülődjetek. Holnap ismét eljövök.” Mihrünnissa: „Ez nem hangzik valami jól, Szultánám… Mit jelentsen ez az egész?” Mahidevran: „Rajtunk akarják tartani szemüket… amíg minden lecsillapodik.”

Rüstem Sokulluval és Sinannal beszélget. Sinan: „Ahogy feltételezted, Pasám, a nép lázad.” Rüstem: „És a janicsárok?” Sokullu: „Számuk itt a fővárosban igen csekély, mivel a többség háborúban van. Azonban ők az első sorokban vannak, és mindenkit lázadásra bíztatnak.” Rüstem: „Tedd meg az előkészületeket, Sokullu!” Sokullu: „Minden tőlem telhetőt megteszek. De neked most nem ajánlatos kint tartózkodnod. Talán még a fővárost is el kellene hagynod egy kis időre.” Rüstem: „Csak tedd azt, amit mondtam! Az elég lesz!” Miután Sokullu távozik Rüstem a fivérének: „Nem bízom Sokulluban. Talán meg akar szabadulni tőlem. Te maradj itt a palotában, és nem engedj senkit se közel.” Sinan: „Ne aggódj, testvérem.”

Rüstem Mihrimaht és Humashaht épp készülődés közben találja. Rüstem: „Hová készültök?” Mihrimah: „Az anyámhoz készülünk.” Rüstem: „Nem mentek sehova. Lázadás tört ki. Meg akarnak minket ölni.”

Fidan: „Hadim Ibrahim Pasa holnap visszajön. Mit tegyünk?” Mihrünnissa: „Félek… Mi van, ha Mehmet kell nekik?” Mahidevran: „Ha őt akarnák, már elvették volna. Sőt! Akár még a szemünk előtt meg is ölték volna!” Mihrünnissa: „Én már senkiben sem bízom…” Mahidevran: „Ez nyilvánvaló.” Fidan: „Nincs más választásunk. Át kell költöznünk a Gemlik Palotába. Máskülönben, erőszakkal visznek minket oda.”

Lokman Selimhez: „Hercegem, a Szultán vár rád. De… figyelmeztetlek… Vigyázz, mit mondasz, mert az Uralkodó nagyon érzékeny állapotban van!” Selim: „Nagyuram! Nem akarlak zavarni ezzel, de fontos… Cihangir nincs jól. Megpróbáltam vele beszélni, mint a bátyja, azonban meg sem hallgat.” Süleyman: „Mi van vele?” Selim: „Már napok óta nem eszik semmit, és folyadékot sem fogyaszt. Egyre gyengébb lesz. Ez így nem mehet tovább.”

Rüstem és Mihrimah lányukkal együtt lemenekülnek a palota pincéjébe. Mihrimah: „El kellett volna menekülnünk, mikor még lehetett! Most már be vagyunk ide zárva! De a lázadók sem ezt akarják!” Rüstem: „Ne aggódj. Sinan itt van és megerősített őrség vigyáz ránk.” Mihrimah: „Mi lesz, ha sikerül betörniük?” Rüstem: „Ne aggódj. Itt vagyok. Nem engedem, hogy bántsanak se téged, se a lányunkat!”Sinan a hallban van, mikor Hürrem érkezik: „Mindenki biztonságban van, Szultánám. Odakint egyre többen gyülekeznek. Megerősített őrséget rendeltünk el a palota köré, hamarosan meg is kell érkezniük. Habár, nem biztos, hogy hasznukat tudjuk venni.” Hürrem: „Láttam. Gyalog kellet bejönnöm a főbejárattól. El akarom őket vinni a palotába.” Sinan: „Talán az lenne a legjobb, ha valahová máshova mehetnének el. Hiszen talán a Topkapi is hasonló sorsra juthat.” Megérkezik a pincébe. Rüstem: „Szultánám, miért hagytad el ilyen időben a palotát? Mi lett volna, ha történik veled valami?” Hürrem: „Nem tudtam ott várakozni ilyen helyzetben!” Mihrimah: „Látod, anya, hogy mi történik velünk? Meg akarnak ölni bennünket! Mind megőrült!” Hürrem: „Nyugodj meg. Megmenekülünk.” Rüstem: „Mi a terved?” Hürrem: „Sinan Pasa előkészítette az Üsküdari Palotát. Ott fogjuk meghúzni magunkat!” Sinan: „Senki sem fog gyanakodni, hogy oda rejtőztök el.” Rüstem: „A fő gond, hogy hogy hagyjuk el a palotát, miután körbekerítettek minket és már az ajtóban vannak?” Hürrem: „Éjszaka a tömeg szétszóródik… de ha teljesen nem is szóródik szét, akkor is apadni fog… és akkor a hátsó kertkapun elmenekülhetünk.” Sinan: „Egy hajó fog várni benneteket Sarayburnunál, és együtt megyünk át Üsküdarba.”

Süleyman elmegy megnézni legkisebb fiát. A sátra előtt az őr azt mondja, a Herceg lepihent. Azonban, mikor belép a sátorba, nem találja ott Cihangirt. „Őrök! Hol van a fiam? Hol van Cihangirom? Találjátok meg! Azonnal!”

Mahidevran és kísérete útra készen áll. Hadim: „Mehmet Hercegnek az én kocsimban kell utaznia… ez a hagyomány…”

Az erdőben mindenki Cihangirt keresi. Egy fa tövében meg is találják. Cihangir: „Ne közelíts! Hazudtál nekem! Engem is bűnrészessé tettél! Azon a napon nem csak a bátyámat, hanem engem is megöltél! És az apám is meghalt!” Süleyman: „Hideg van. Lebetegszel. Gyere, a táborban beszélünk.” Cihangir: „A bátyámnak is pont ezt mondtad! Hogy beszélni fogtok! Magadhoz hívattad! Azt mondtad, beszélni fogsz vele! Hogy meghallgatod! De ez hazugság volt! Már rég meghoztad döntésedet! Azért jöttél a táborba, hogy végezz vele! Könyörögtem neked! Könyörögtem! Kérdeztem, hogy ugye nem ölöd meg a bátyámat? Azt felelted, hogy nem fogod!!!” Süleyman: „Elég legyen! Kellj fel!” Cihangir: „Miért? Mit fogsz csinálni, ha?! Engem is megölsz?! Akkor gyerünk! Rajta! Ölj meg! Nem félek a haláltól! Ölj meg!!! Te már nem vagy többé az apám, már nem!!!!”

Mahidevran: „Sírkövet készíttetek a Hercegemnek… ha kell, minden engedélyt megadok. Hadd legyen egy hely, ahol azok, akik szerették imádkozhatnak lelki üdvéért.” Mihrünnissa: „Nem elég imádkozni, revansot kell vennünk. Ez az egyetlen kérésem.” Kocsijuk azonban megáll. Nem értik, mi történhetett. A kocsi vezetője: „Eltörött a kerék.” Mihrünnissa: „Mondjátok meg nekik, hogy álljanak meg!” De senki nem válaszol, így a kocsi után fut. Mehmet: „Hol van az anyám kocsija?” Mester: „Ne aggódj, Hercegem! Majd jönnek.” Mehmet: „Akkor várjuk meg őket!” Mester: „Kérlek, ülj le, Hercegem.” Mehmet: „Hadim Ibrahim Pasa! Megparancsolom neked, hogy állítsd meg a kocsit!” Hadim: „Bocsáss meg Hercegem, de parancsot kaptam a Szultántól. Nem látod többé az édesanyádat.”

Hürrem először sír Mustafa miatt. Visszaemlékezik utolsó beszélgetésükre: „Ez az egész, ami köztünk történt, nem akartam… sosem volt választásom. A sors játszik velünk, még ha akarnánk, akkor sem állhatunk azonos oldalra. Te az egyik oldalon vagy, én a másikon. Sajnos, ami egyikőnknek a biztonság, a másiknak szerencsétlenség. Milyen szomorú, nem? Te meg én, Mustafa… csak egy esetben nem harcolnánk egymás ellen… Bárcsak az én fiam lennél! Akkor nem kellene harcolnunk ebben a véres háborúban!” Kezébe harap a dühtől, hogy mit tett.

Süleyman a sátrában szomorkodik. Egyszer csak feltűnik előtte a mosolygó kicsi Mustafa…