135.rész leirása

Mahidevran: "Hurrem volt a legértékesebb Szulejmán szultán számára. Mindenki és minden más felett állt. Olyan tél kezdődött szívében és lelkében, aminek soha nem lesz vége. Nurbanu: "Végre Szelim herceg korszaka - az én korszakom elkezdődik. Selim: Hamarosan mindenki mellém fog állni. Isten adja, hogy ezen a napon ne legyél elkésve.. Defne: "Öt fiad van Beyazid. Ha megadod magad, a fejük céltáblává válik. Jósnő: Egy oroszlánt látok. Oroszlánt, sas szárnyakkal Nurbanu: Amiről beszélsz, az Velence szimbóluma.. Jósnő: 'A dinasztiánk az oroszlán és sas leszármazottjával fog folytatódni Defne: Ne feledd, ugyanarról a földről jöttem, mint te! Nurbanu: "Defne is velencei..,

2 elözetes:

Selim: "A gyásznak vége lesz és Nagyurunk az én pártomat fogja majd. Ha ez megtörténik, a korszakom kezdetét veszi! Gracia: "Shehzade Selimnek birtokában van a láda, amit Beyazid herceg küldött neki. Azt mondják, ha ezt Szulejmán Szultán meglátja, Beyazidot senki nem mentheti meg tőle... Selim: "Bár Beyazid Herceg oldalán állsz, ez lényegtelenEv Nem akadályozhatod meg a győzelmemet! Felajánlom, hogy állj mellém, a jövő Padisah-ja áll előtted! Mihrimah: "Anyám vajon mit tenne ebben a helyzetben? Sumbul: "Biztosra veszem, hogy semmi kegyelmet nem mutatna ellenségei felé. Selim: "Beyazid egy nő ruháját küldte nekem..." Suleyman: "Beyazid!!!!! KI VAGY TE?? EGY HERCEG, VAGY EGY BANDITA?? Beyazid: "Nem fogom a*végzetem Szulejmán Szultán kezébe adni Atmaca: "Shehzade, ez egy felkelés kezdetét jelenti.. Beyazid: "Ha ez felkelés, akkor felkelés! Nincs már visszaút!

1.rész

135. rész

Süleyman a teraszán elvesztett feleségét gyászolja. Isztambult betakarította a téli hótakaró. Süleyman nagyon-nagyon szenved. Ferhat Aga érkezik: „Nagyuram, eljött az idő.” Erre Süleyman visszazökken a valóságba, és látja, hogy nincs is tél…

Mindenki sír Hürrem elvesztése miatt. A Háremben is összeülnek imádkozni a hölgyek. Nurbanu Defnének: „Mindenkinek nagy veszteség. Főleg neked és Hercegednek. De végre elkezdődhet Selim Herceg és az én időszakom!” Defne: „El sem hiszem, mit mondasz! Hürrem Szultána csak most hunyt el!” Nurbanu: „Én csak arról beszélek, mi fog történni. Ezek még kellemes napok számodra. A te Herceged egyetlen támogatója a Szultána volt.” Canfeda lép be a helyiségbe, bólint egyet úrnőjének, aki elégedett mosolyt vesz magára.

Sümbül: „Mindennel elkészültetek? Nem akarom, hogy bármi is hiányozzon!” Fahriye: „Nem kell aggódnod. Hürrem Szultánához méltó temetési szertartás lesz.” Lokman: „Utolsó feladatunkat hiba nélkül oldjuk meg.” Sümbül: „Hogy mondhatod ezt?! Szultánánk megbízott minket néhány dologgal! Teljesítenünk kell kívánságait!” Gülfem érkezik hozzájuk: „Mihrimah Szultána még mindig a Szultána szobájában van?” Sümbül bólint.Gülfem belép Hürrem szobájába: „Szultánám, Allah adjon neked türelmet! De ne feledd, szíved alatt egy másik életért vagy felelős. Erősnek kell lenned a kisbabád kedvéért. Meglátod, új életet, friss levegőt fog neked adni.” Mihrimah: „Nagyon örült, mikor meghallotta a hírt. Csak sajnos, nem láthatja unokáját.”

Beyazit felidézi, amit Hürrem utoljára mondott neki, hogy maradjon életben: „Egy ember nem választhat a gyerekei közül. De ha Allah megadná a választás lehetőségét, akkor olyan gyereket választanék, mint te, egy erős, bátor Herceg. Félek, fiam. Mert ez a világ nem a bátraké, hanem a zsarnokoké. Ha nem úgy gondolkodsz, mint ők, vagy nem válsz magad is zsarnokká, akkor nem fognak életben hagyni.” Beyazit elsírja magát…

Selim is az utolsó beszélgetésükre gondol: „Mikor eljön az ideje, légy bátor.” Selim: „A jogaimra gondolsz, anyám?” Hürrem: „Mindenki olyan életet él, amilyen életre jogosult. Légy biztos abban, hogy bármi is jön a jövőben, az azért lesz, mert megérdemled. Allahtól már csak egyetlen kívánságom van, akárcsak Beyazitnál, hogy lelkiismeretetek békében legyen. Mert, ha vérzik a lelkiismereted, akkor lehetsz a világ ura, de mindez haszontalan.” Selim is elsiratja anyukáját…

Beyazit és Selim is végigmegy a folyosón a palota két különböző szárnyából, egyenesen anyukájuk szobájába. Az ajtó előtt találkoznak. „Részvétem.” „Részvétem.” Belépnek, ahol Mihrimah már várja őket. Átölelik nővérüket.

Süleyman a szobájában: „Óh, szerelmesek! Próbáljátok eldobni testetek súlyát, mert mikor lelketek elhagyja testeteket, szívetek felszabadul a tehertől, és felrepül az égbe!” Hürrem koporsóját végigviszik a Háremen. Süleyman hangja: „A bölcsesség vizével kellene megmosnod a szíved, hogy megszabadulj a mocsoktól, hogy szemed többé ne láthassa ezt a piszkos világot. Helyette nézd az eget inkább! Hát nem szerelmeskedik a világ minden élőlénye? Minden más, ami a szerelmen kívül van, csak ideiglenes. Minden meghal és távozik e világból. Csak egyetlen dolog marad a világban, az az el nem múló szerelem.” Mihrimah megérinti a koporsót, hogy utolsó búcsút vegyen édesanyjától. Gülfem segíti fájdalmában.Süleyman kilép szobájából: „Óh, Ádám fia! Hiányod a Kelet-Nyugat kapcsolatára hasonlít. A Kelet és Nyugat különböző égbolt alatt található. Az az ég, amit keresel, átmeneti. Minden, még ez is elmúlik. Az égboltok útja benned van.”Látjuk, ahogy a koporsót kiviszik a palotából. Süleyman is viszi, mögötte Nagy Vezírei, másik oldalon fiai. „A szerelem szárnyai egyre erősebbek. Addig csapkodnak, míg végül elrepülnek. Ne nézd a világot kívülről. Mert a te szemedben más világ létezik, amiről nem is tudtál. Csukd be szemed e látható világ elől és próbáld megtalálni azt a világot, amit lelki szemeid mutatnak. Tudd meg azt is, hogy ha mindkét szemed becsukod, nem marad semmi ebből a világból, amit láthatnál. A szíved olyan, mint a tető. Az érzelmeid a szíved tetejének a barázdáira hasonlítanak. Amikor nem marad több barázda, a tetőn lévő vízből kell, táplálkozz. Ne figyelj a szavaimra, mert mikor eljön az idő, a szavak elszállnak. Az ember teste az íj, a szavai és lélegzete pedig a nyílvessző. Amikor a nyílvesszőt kilövik, az íjnak nincs további haszna.” Süleyman elbúcsúzik szeretett feleségétől. Elkezdődik a temetési ceremónia. Süleymannak eszébe jut, hogy a mecset megnyitásakor a következőket mondta Hürremnek: „A Süleyman Mecset a szívemet szimbolizálja. Ha én már nem leszek, itt tovább él.” Hürrem: „Ha úgy van, ahogy mondod, és ez a hely a szíved, akkor kérlek, fogadd el utolsó kívánságom, Süleyman. Temessetek ide, a szívedbe.” A mecset mellett, a komplexumon belül temetik el Hürremet.

Sümbül Fahriyének: „Mint a végítélet napja! Mindenki tiszteletét tette, a kicsi gyerektől az öregig és nem csak a fővárosból. A környező településekről is odazarándokoltak az emberek. Egytől egyig mindenki sírt! Egyértelmű, hogy Szultánánk visszakapta a sok imában mindazt a jót, amit életében tett! Azért néhány áruló is megjelent, hogy megbizonyosodjanak, hogy valóban meghalt.” Fahriye: „Az ő szemszögükből nézve, igazuk is van. Nehéz elhinni, hogy a Szultánánk meghalt, és itt hagyott bennünket.” Sümbül: „Mi a helyzet a Háremben? Elkészítették már a helvát?” Fahriye: „Mindenki végzi a munkáját, ne aggódj.” Sümbül: „Senki sem mondta, hogy Szultánánkat nem temethetjük el a gyűrűjével, ugye?” Fahriye: „Bementem abba a helyiségbe, ahol mosdatták a testét. De nem láttam, hogy rajta lett volna a gyűrűje.” Sümbül: „Oh, Allahra! Ez kifejezetten kérte! Remélem, egyik asszony sem próbálta meg ellopni!”

Nurbanu Hürrem gyűrűjét tartja kezében: „Szóval, ezt a gyűrűt készítette Süleyman Szultán Hürrem Szultánának! Nem megszerettette magát Hürrem Szultánával, hanem elbűvölte.” Canfeda: „Ha ez nem akkora szerelem lett volna, akkor Hürrem Szultánából nem lett volna Valide Szultána, és nem érte volna az a megtiszteltetés, hogy a Süleyman Mecset területére temessék.” Nurbanu: „Ne a szerelmet nézd, hanem inkább azt a személyt, aki megszerettette magát a másikkal. Én ugyanazon az úton haladok, mint a néhai Valide Szultána. Mostantól utunk tisztán látszik… ez a gyűrű és ez a pozíció most már az enyém.” Canfeda: „Hürrem Szultána nem adta neked a gyűrűt. Allah bocsássa meg bűneimet! Magam vettem le a kezéről. Az Isten szerelmére, könyörgöm, rejtsd el! Ha valaki meglátja, mindkettőnk fejét lecsapják!” Nurbanu: „Egy ilyen gyűrűt, mint ez, amúgy sem lehet továbbajándékozni. Az, aki megérdemli, el kell, hogy vegye!”

Fahriye és Sümbül az egyik szolgálólányt kérdezik: „Ki vitte el a gyűrűt?” Szolgáló: „Fogalmam sincs, hol lehet a gyűrű. Én csak annyit tudok, hogy nem lett volna szabad gyűrűvel eltemetni Hürrem Szultánát. Ha láttam volna a gyűrűt, akkor Fahriye Kalfához kellett volna vinnem.” Sümbül: „Hürrem Szultána utolsó kívánsága volt. Hogy tagadhatjuk meg?! Nem te vitted el?!” Szolga: „Nem én vittem el! Már akkor is gyanúsítottnak érezném magam, ha csak rágondolok!” Sümbül: „Az nyilvánvaló, hogy valaki ellopta. De ki?” Fahriye: „Rajtad kívül volt ott még két másik asszony is.” Szolga: „Teljes mértékben megbízom bennük. Egyiküket sem vádolom… Nem akarnám bajba keverni, de Canfeda asszony jött be egy rövid időre. Azt mondta, csak el akar búcsúzni a Szultánától.”

Canfedát faggatják: „Milyen gyűrű?” Sümbül: „Azt hiszed, bolonddá tudsz tenni azzal a borsószem nagyságú agyaddal?! Azzal mentél a mosdó helyiségbe, hogy elmondasz egy imát, de e helyett, elloptad az ujjáról a gyűrűjét! Megfogadta, hogy soha nem veszi le! És így is tett!” Canfeda: „Itt száradjon ki a két szemem, ha én voltam!” Sümbül: „Legalább Allahtól félhetnél!” Nurbanu ekkor lép be a szobába: „Hogy merészelitek faggatni a szolgámat?” Sümbül: „Ellopta Hürrem Szultána gyűrűjét. Tudom, hogy te adtad ki rá a parancsot.” Nurbanu: „Előtted Selim Herceg kedvence áll, Murad Herceg édesanyja. Hogy merészelsz megvádolni?!” Sümbül: „Nagyon kényes az ügy, mert ez része volt Hürrem Szultána végakaratának.” Nurbanu: „Ebben az esetben keressétek meg! Ha most nem gyászolna mindenki, jól ellátnám a bajodat!” Fahriyéhez fordulva: „Hürrem Szultána már nem él, hogy támogasson téged.”

Mihrimah belép Rüstem irodájába: „Az anyám nem láthatja újszülött gyermekemet.” Rüstem: „És Valide Szultána sem lehet belőle. Elment anélkül, hogy hatalma legfenségesebb időszakát élvezhette volna. Az élet és a végzet már csak ilyen.” Mihrimah: „Mostantól nagy felelősség van rajtunk. Nem tudjuk, mennyi ideig tart Nagyurunk gyásza. Az anyám kívánsága az volt, hogy Beyazit kerüljön a trónra. Most, hogy már nincs velünk, Beyazit soha nem érezheti azt, hogy egyedül van. Mindkettőnknek mindent, mi hatalmunkban áll meg kell tennünk, hogy segítsük.” Rüstem: „Természetesen segíteni Beyazit Herceget. De nem miattad, hanem mert Hürrem Szultánának megígértem.”

Gracia üdvözli unokaöccsét, Yessif Nessiht: „Milyen rég is volt!” Yessif: „Azonnal indultam, mikor Selim Herceghez megérkezett a hír. Sajnos, csak a temetésre értem ide, nem korábban.” Gracia: „Távozása mindenkire hatással lesz. Nagy veszteség. Olyan, mintha a palotában megállt volna az élet. Mindenki gyászol.” Yessif: „Láttam Selim Herceget a temetésen. A gyász teljesen tönkretette.” Gracia: „Nagyon büszke vagyok, hogy Selim Herceg barátjának mondhatod magad. Ha ő nem segített volna, a Topkapi kapui nem nyíltak volna meg oly könnyen, hiszen, neki köszönhetem, hogy Konstantinápolyba jöhettem!” Yessif: „Milyen a kapcsolatod Rüstem Pasával?” Gracia: „Allah adjon Rüstem Pasának hosszú életet! Nagyon segítőkész.” Yessif: „Légy óvatos! Rüstem Pasa Beyazit Herceg oldalán áll, míg mi Selim Hercegén. Hamarosan vihar lesz, ahol minden bemocskolódik.” Gracia: „Mire gondolsz? Tudsz valamit?”

Lokman Beyazithoz: „Hercegem, Hürrem Szultána egy ládát készíttetett elő számodra, melyet halála után kell átadnunk neked.” Fahriye ugyanezt mondja Selimnek. Kinyitják a ládákat. Egy harci öltözetet tartalmaz egy levél kíséretében. „Szemem fényei! Szívem csücskei! Én drága Hercegeim! Én, anyátok, Hürrem Szultána hagytam ezt az üzenetet. Már nem vagyok veletek. Nem a haláltól féltem, hanem attól, hogy elveszítelek benneteket. Attól féltem, hogy imáim, minden egyes levegővételem, erőm elhagyja életeteket. De távollétem nem szabad, hogy kétségekben hagyjon bennetek. Amikor én már a föld alatt leszek, a nekem tett ígéreteitek még mindig állnak. Ha nevemet kimondjátok, és érzitek jelenlétem, akkor mindig veletek leszek. Ti Hürrem Szultána gyerekei vagytok. Mindketten az én részem vagytok. Ugyanaz a vér csörgedezik ereitekben. Süleyman Szultán vére. Méltóságos Urunk a megmondhatója, a szívemben különböző helyet foglaltok el, de egyikőtök sem áll a másik előtt! Utolsó ajándékom egy szövetség. Nem kardot vagy tőrt hagyok rátok, hanem egy páncélt, melyet a könnyeim erősítenek. Életemben mindig benneteket védelmeztelek. Most ez védjen bennetek. Bárcsak sose jönne el az ideje, de el fog, mikor fel kell, ezt vegyétek. Egyet kérek Allahtól, hogy azon a napon, egy oldalon álljatok. Ez a páncél fog megvédeni bennetek ugyanattól az ellenségtől. Ha egymás ellen harcoltok, tudnotok kell, csontjaim sisteregni fognak koporsómban, és lelkem fájdalomtól fog égni. A ti utatok nem a háború… a béke az egyetlen járható út. Drága Egyetleneim! Selim és Beyazit! Allah segítsen benneteket! Aki a saját lelkénél is jobban szeret benneteket, a ti Valide Szultánátok, Hürrem Szultán”

2-rész

Süleyman a Koránt olvassa, mikor Ferhat belép szobájába. Süleyman: „Nem akarok többé selymet látni, vagy olyat, ami úgy csillog, mint az arany és ezüst. És enni is csak annyit akarok, amennyi éppen elégséges.” Ferhat: „Ahogy kívánod, Nagyuram.”Mirhimah az ajtó előtt várakozik. Mikor Ferhat kilép a szobából: „Szultána, a Szultán most nem kíván látni senkit sem.” Mihrimah: „Menj az utamból.” Belép a szobába: „Apa…” Süleyman mérgesen néz, de csendben marad. Mihrimah: „Kérlek, nézz rám! Csak mi vigasztalhatjuk meg egymást. Annyira nehéz… Fogalmam sincs, hogy mehet tovább az élet anya nélkül… Hiánya mindannyiunkat feléget…. üresség költözött szívünkbe… Könyörgöm, ne hagyd, hogy bennragadj ebben az ürességben! Elvesztettem az anyámat. Téged nem veszíthetlek el! A gyerekeid, az ország, a néped, mindannyiunknak szüksége van rád. Én mindig itt leszek veled, és vigaszt nyújtok neked. Úgy nézz rám és a testvéreimre, mint akik az anyánkra emlékeztetnek. Az ő kedvéért nézz ránk.” Süleyman ezek után is mellőzi lányát, aki tehetetlenül hagyja el a szobát. Süleyman Hürrem hangját hallja, majd nevetést és beszélgetést. Dühösen kirohan szobájából, és Gülfemet látja: „Ettől a perctől kezdve, nem akarok zajt hallani a palotában! Küldj el mindenkit!” Hürrem szobájába siet, hogy emlékezzen rá…

Fahriye: „Nem lesz ez nehéz? Néma embereket találni, és még értsenek is meg bennünket?” Gülfem: „Némák, nem süketek. Megértik, amit mondasz, csak beszélni nem tudnak. Nagyurunk a legkisebb suttogást sem képes most elviselni.” Ferhat Aga lép oda hozzájuk, és egy irományt ad át Gülfemnek: „Ezt a Szultán küldi. Értesíts mindenkit a döntéséről. Az előkészületeket azonnal hajtsátok végre.” Gülfem az egész Hárem előtt hangosan felolvassa a papíron foglaltakat: „Ez a Szultán döntése. Mostantól nem lehet semmiféle pompa és ragyogás a palotában. Minden hangszert félre kell tenni. Ünnepségek nem engedélyezettek. Mostantól egyszerű életmódot folytatunk, selyem, arany és ezüst nélkül. Aki nem követi ezeket az instrukciókat, a legkeményebb módon fogjuk megbüntetni.” A Szultán szobáját látjuk, ahol az egyszerű asztalán egy tál leves és kenyér a vacsora.

Selim: „Hallottál valamit a Szultánról?” Sokullu: „Mély betegség gyötri. Egy pillanatra sincs nyugta, az apró hangok is zavarják.” Selim: „Minden bizonnyal nem egyszerű kijönni a gyászból egy ilyen hatalmas szerelem után… De egyszer csak véget ér, és végre elkezd támogatni, és akkor elkezdődhet az én időszakom.” Sokullu: „Van valami, amiről tudnom kéne?” Selim: „Nagyon jól tudod, a fivérem mire készül. Te voltál az, aki megsemmisítette levelét, melyet Nagyurunknak írt, hogy megtámad engem.” Sokullu: „Rákényszerültem, érted csináltam.” Selim: „Tudom… Mindegy is. Az anyám mindent, ami hatalmában állt megtett, hogy megvédje. De ennek vége. Most már nincs akadálya, hogy a Szultán elé álljak, és a testvérem összes ténykedéséről beszámoljak.” Sokullu: „Nem javasolnám, hogy ezt tedd, mivel téged is negatív színben tünthet fel. Kémet küldtél oda. Rátörtél az életére. Ezt nem lehet megbocsátani. És nagyon valószínű, hogy vannak rá szemtanúi is, hogy bizonyítsa állítását. Téged fog vádolni.” Selim: „Szemtanúk? Ki fog tanúskodni Beyazit mellett?” Sokullu: „Lala Mustafa mindent el fog mondani.” Selim: „Lala Mustafa? Agák!” Kinyílik az ajtó, és bejön Lala. Selim: „Ő a testvérem legnagyobb tanúja… Lala Mustafa az én szolgálatomban áll. Hűséges hozzám, és Beyazitnak erről fogalma sincs.”

Mihrimah a szolgájához: „Mindent pakolj be. Hol a lányom?” Hatice Hatun: „Éppen készülődik… Nem gondolnád át még egyszer, Szultánám?” Mihrimah: „Foglalkozz csak a magad dolgával! Pakolj mindent össze, és szólj az agáknak!” Rüstem érkezik: „Mi folyik itt?” Mihrimah: „Egy időre a palotába költözöm. Rám úgy sincs szükséged.” Miután a szolgák távoznak, Rüstem: „Maradj. Nehéz időszakon megyünk keresztül. Nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Bajt hozhat ránk, ha most elköltözöl. Nem kellene ok nélkül bajt hoznod ránk.” Mihrimah: „Ez az egyetlen ok, amiért azt akarod, hogy maradjak?” Rüstem: „Én…” Nem tudja elmondani, mert Beyazit érkezik. Beyazit: „Rosszkor jöttem?” Rüstem: „Nem.” Mihrimah: „Rüstem különben is menni akart már.” Beyazit észreveszi, hogy valami nincs rendben, de nem foglalkozik vele, és helyet foglal.

Lala: „Minden rosszban van valami jó. Hürrem Szultána fájdalmas elvesztésével Beyazit Herceg nagy hatalmat vesztett. Azonban Rüstem Pasa még mindig az ő oldalán áll.” Sokullu: „Rüstem Pasa hatalma nagyrészt Hürrem Szultánának köszönhető. De most a jó hírnevét is elveszítheti.” Selim: „Ne vedd könnyedén Rüstemet, mivel elég nagy befolyással bír a Szultánra. Mivel Mihrimah a felesége, hű akar maradni az anyám emlékére. Viszont ő is intelligens ember. Ő is megérti majd, hogy Beyazit a vesztes oldalt képviseli. Így hamar menekülőre fogja majd. Épp mint ti ketten.”

Beyazit: „Miért utazol akkor, mikor bármelyik pillanatban megszülhetsz?” Mihrimah: „Szeretnék közelebb lenni apánkhoz, mivel szüksége van rám.” Beyazit: „De ezért nem kell az összes cuccodat összepakolni. Mondd el, mi bánt! Látom, hogy valami nagyon aggaszt téged. Rüstem az, aki elszomorított?” Mihrimah hálásan megfogja bátyja kezét. Beyazit: „Ne feledd, ez a te palotád, Rüstem pedig a alattvalód. Sosem fogom hagyni, hogy bárki is elszomorítsa az én gyönyörű nővéremet.” Mihrimah: „Bárcsak mindig mellettem lennél! Anyánk halála óta annyira egyedül érzem magam!”

Beyazit: „Láttam, hogy a nővéremnek gondjai vannak. Tartsd Rüstemen a szemed.” Atmaca: „Erről már akartam veled beszélni. Már napok óta zavar valami. Nem bízom Rüstem Pasában. És… annak idején, te akadályoztad meg, hogy megöljem. Rüstem Pasa hűséges volt édesanyádhoz. Az irántad mutatott hűsége csak az édesanyád miatt volt. De ha a helyzet változik, az emberek is változnak.” Beyazit: „Rüstem Pasa a mai napig hűséges volt. És remélem, ez így is folytatódik. Viszont ha úgy van, ahogy mondod, hogy a helyzettel együtt ő is változik, akkor élete a te kezedben van.”

Nurbanu: „Láttam a csillagokban. Mindennek két jelentése van. Nem tudom, hogy ez most jót vagy rosszat jelent, de emiatt elment a kedvem.” Canfeda: „Azt beszélik erről a jósnőről, hogy minden egyes jóslata megvalósult.” Nurbanu: „Hürrem Szultána tudta, mit tesz.” Jósnő: „Bocsáss meg Szultánám, hogy megvárattalak.” Nurbanu: „Ha jó dolgokat jósolsz, megbocsátok. Csak vicceltem. Hürrem Szultána elismerően beszélt rólad.” A jósnő elkezd Hürremért imádkozni. Nurbanu: „Azon gondolkodom, vajon mi volt az utolsó dolog, amit Hürrem Szultánának mondál?” Jósnő: „Az igazság… Szerencsétlenséget látok. Szultánám halála a vihar közeledtét jelenti.” Nurbanu: „Mondd, ki éli túl a vihart? Mit látsz?” Jósnő: „Egy oroszlánt látok sas szárnyakkal. És a fején egy koronát.” Nurbanu: „Amit most leírtál, az Velence címerállata. Ez annak a földnek a jele, ahonnan én származom.” Jósnő: „Dinasztiánk jövője az oroszlán és a sas méhéből fog származni. Az a Szultána már rég megajándékozta trónörökössel ezt a Herceget.”

Rüstem levelet akar diktálni, de nem tud figyelni. Íródeák: „Pasám, akartál levelet íratni?” Rüstem: „Gyere később, aga.” Selim érkezik: „A temetés óta nem találkoztunk.” Rüstem: „Próbálok hozzászokni a gondolathoz, hogy Hürrem Szultána már nincs velünk. Allah legyen könyörületes lelkével.” Selim: „Nehéz, ez természetes. Nyugtalanság költözött az emberekbe. Anyám korai halála mindenki jövőjét megváltoztatja.” Rüstem: „Persze, így van. De csak a magasságos Allah ismerheti a jövőnket.” Selim: „Te is tudod, hogy új világra fogunk ébredni. Te a világ melyik részét választod?” Rüstem: „A helyem világos – Süleyman Szultán világában van.” Selim: „Semmi kétségem… Nagyon fontos a szereped az állam számára, de míg Beyazithoz vagy hűséges, veszítesz.” Rüstem: „Mit akarsz tőlem?” Selim: „Hamarosan mindenki az én oldalamon fog állni. És mikor ez a nap eljön, remélhetőleg nem lesz késő számodra.” Beyazit Rüstemmel akar beszélni. Zal: „Értesítem a Pasát.” Beyazit: „Nem szükséges.” Belép a szobába, és meglátja Selimet. Selim: „Beszélgetésünknek vége. Ti ketten csak dolgozzatok.” Beyazit: „Ennek meg mi dolga volt itt?!” Rüstem: „Nem fogok semmit sem eltitkolni előled. Hercegünk új szövetségeseket keres. Azt mondta, hogy jobban járok, ha az ő oldalára állok.” Beyazit: „Mit feleltél neki?” Rüstem: „Mit kérdezel, Hercegem? Mintha nem tudnád a válaszom! Vagy nem bízol meg bennem?” Beyazit: „Benned megbízom Rüstem Pasa, csak Selimben nem. Ő még a Sátán bőrébe is belebújna!” Rüstem: „Csak megpróbálja felkavarni az állóvizet. De ne higgy neki. Én mindig a te oldaladon fogok állni.” Beyazit: „Jó. Azt hallottam, nem mennek a dolgok jól közted és Mihrimah között. Nem ismerem a részleteket. Nem áll szándékomban közétek állni, de Mihrimah fontos nekem. Meggyőztem, hogy maradjon a palotában. Maradj mellette ezekben a nehéz napokban. Ne hanyagold el.” Rüstem bólint.

Nurbanu: „Hallottad, mit mondott a jövendőmondó! Hogy Selimé a jövő, és az én csillagom fog ragyogni!” Canfeda: „Reméljük.” Nurbanu: „Igen… Defne is velencei! Hogy felejthettem el? Hogy? És ha a jósnő rá gondolt?”

Beyazit karjában újszülöttjével: „Az én gyönyörű kisoroszlánom alszik. Gyermekeim ártatlan arca az egyetlen, mi vigaszt nyújt a halál okozta fájdalomban.” Defne: „Az elmúlt napokban nagyon kifárasztottad magad. Ha tudnál egy keveset aludni…” Beyazit átadja a babát a szolgának: „Az alvás most tiltott számomra… Selim nem áll meg. Ocsmány szövetségesek után kutat.” Defne: „Nurbanu ugyan ilyen. Ha hallottad volna, hogy miket mondott a temetésen! Azt mondta, hogy Hürrem Szultána meghalt, így a Herceged egyedül maradt.” Beyazit: „Az ágyas, aki pont hozzá illik! Attól tartok, hogy Selim az első adandó lehetőségnél támadni fog. Nem fogom tudni állni a szavam, mit anyámnak tettem.” Defne: „Ha az ember gyerekeiről van szó, akkor mi állíthat meg? Öt fiad van, Beyazit. Ha hezitálsz és beleesel könyörületességed csapdájába, mindegyikük célponttá válik! Ezt ne felejtsd el! Ez legyen a mérvadó. Bármikor bajban találod magad, erre gondolj!”

Nurbanu: „Jósnőnél jártam. Azt mondta…” Selim: „Ne higgy a csalóknak.” Nurbanu: „Nem gondolom annak, mert akkor Hürrem Szultána nem fordult volna hozzá annyiszor, és nem bízott volna meg benne. Eddig minden valóra vált, amit jósolt. Tudott Hürrem Szultána betegségéről, sőt még a haláláról is. Olyan fontos dolgokról beszélt, mint…” Selim: „Elég.” Nurbanu: „Azt monda, hogy mikor a következő Herceg átveszi a hatalmat, a másik már rég sírban fekszik. Azt is mondta, hogy a Dinasztia jövője átszáll egy velencei nőre.” Selim: „Akkor te…” Nurbanu: „Én is erre gondoltam, viszont Defne Hatun is Velencéből jött. És ő is szült már egy Herceget. Amikor ez a lehetőség eszembe jutott, összetörtem belül. Azt a nőt én küldtem oda! Most már nem futamodhatunk meg. Ha maradt is benned könyörület Beyazit iránt, azt most azonnal dobd el! Mikor Nagyurunk a gyászba burkolózik, és maga mögött hagyja páncélját, akkor kell tájékoztatni a ládáról, amit kaptál.”

Az asztal megterítve. Mihrimah: „Rüstem Pasa megérkezett már?” Szolga: „Még nem, Szultánám.” Sümbül: „Miért vagy ennyire boldogtalan, Szultánám?” Mihrimah: „Nem fontos.” Sümbül: „Ha nem fontos, akkor nem kellene ilyen szomorúnak lenned, főleg nem a te állapotodban. Miután én voltam Hürrem Szultána bizalmasa, készen állok, hogy meghallgassam a te titkaidat is. Rüstem Pasáról van szó?” Mihrimah: „Nem tudom, hogy mondjam el… Rüstem viszonyt folytat Signora Mendezzel.” Sümbül: „Ez lehetetlen! Mindenki tudja, mennyire szerelmes beléd, és hűséges hozzád!” Mihrimah: „Nőként érzem. És napról napra egyre biztosabb vagyok benne.” Sümbül: „Nem mehet el túl messzire…” Mihrimahra rájöttek a szülési fájdalmak: „Túl korai! Orvost!”

Közben Rüstem Gracia karjaiban tölti szabadidejét. Gracia: „Jó étvágyat! És? Mi újság a palotában?” Rüstem: „Még mindig gyászolnak. Nem könnyű.” Gracia: „Azt hallottam, hogy ennek egy vihar fog hamarosan véget vetni. A Hercegek harca olyan pontra érkezik, ahonnan nem tudnak visszafordulni. Egyértelmű, hogy Selim Herceg nem fog megállni.” Rüstem: „Ki mondta ez? Az unokaöcséd? Selim Hercegtől tudja?” Gracia: „Nem az számít, ki mondta. Bíznod kéne bennem.” Rüstem: „Beszélj.” Gracia: „Selim Hercegnek van egy ládája, amit Beyazit Hercegtől kapott. Ha a Szultán meglátja, senki sem mentheti meg Beyazit Herceget. Selim Herceg csak a megfelelő alkalomra vár.”

Süleyman kopogásra ébred. Hirtelen nem tudja, hol van, de a következő másodpercben felismeri, hogy Hürrem ágyán aludt el. Gülfem jött értesíteni a csodálatos hírről: „Mihrimah Szultána Hercegnek adott életet ma reggel.” Beyazit már nővére mellett van: „Allah adjon neki hosszú életet!” Mihrimah: „Bárcsak anya is itt lenne mellettünk, és láthatná kisfiamat! A szája és az orra pont olyan, mint az övé volt!” Beyazit: „Hol van Rüstem Pasa?” Mihrimah. „Csak Allah tudja…” Selim is csatlakozik jókívánságaival: „Hosszú életet kívánok!” Mihrimah: „Ne higgyétek, hogy saját gondjaim elfeledtették velem a ti dolgotokat! Az az ígéret, melyet anyánknak tettem, még mindig áll! Én is békét akarok, mint ő. Remélem, nem felejtettétek el tanácsát!”

Gracia: „Maradj még egy kicsit!” Rüstem. „Mostantól nem találkozhatunk olyan gyakran. Hercegeink még nem tértek vissza tartományaikba, és a Szultán még mindig gyászol. Mihrimah és te…” Gracia: „Mit jelent ez? Nem jössz többé hozzám?” Rüstem: „Egy időre…” Kopognak. Szolgáló: „Mahmud Aga érkezett. Azt mondja, sürgős híreket hozott.” Rüstem kimegy emberéhez: „Pasám, gratulálok, fiad született.”

Beyazit: „Próbálkozásod, hogy Rüstem álljon a te oldaladra, hasztalan. Mert Rüstem pontosan tudja, a Dinasztiának melyikünk lenne a legjobb.” Selim: „Akkor hamarosan ellened fog fordulni. Kíváncsi vagyok, mikor fogod végre megérteni, hogy veszíteni fogsz. Anyánk szoros ölelése nem véd többé.” Beyazit: „Valóban védett valakit, de az nem én voltam, hanem te! Milyen gyorsan elfelejtetted, mikor a Sharuhan tartományodban reszkettél! Ha anyánk akkor nem lép közbe, végeztem volna veled!

3.rész

Nessih meglátogatja Graciát: „Látom, közel kerültél Rüstem Pasához. De ennyire! Még engem is megbotránkoztat!” Gracia: „Tudom, mit csinálok, Nessih.” Nessih: „Hogy célpontot csinálsz magadból! Miért bújtál a Pasával ágyba? Már így is gazdag vagy és hatalmad van!” Gracia megüti: „Én a nénéd vagyok! Gracia Mendez! Királyok barátja! Amikor így beszélsz velem, ne feledd, ki vagyok!” Nessih: „Én csak figyelmeztetlek. Elfogadhatatlan, hogy az Oszmán Állam Nagy Vezírével van viszonyod. Főleg, ha ez a Nagy Vezír Süleyman Szultán lányának a férje!”

Süleyman meglátogatja lányát és újszülött unokáját: „Jól vagy? Vannak fájdalmaid?” Mihrimah: „Miután látom áldott arcodat, fájdalmaim eltűntek... de az örömöm is… Bárcsak anya is itt lehetne!” Süleyman kezébe veszi a babát, imát mormol a fülébe, és Osmannak nevezi el. Aztán imádkoznak a babáért, hogy legyen szerencsés, hosszú életű és Istenfélő. Rüstem is végre megérkezik. Süleyman int neki, menjen családjához. Rüstem: „Szultánám, milyen korán jött a gyermek, hiszen még sok idő volt hátra!”Később szeretettel nézegeti Rüstem kisfiát: „Osman. Végre most már fiam van!” Mihrimah érkezik: „Amíg megszültem gyermekedet, magamra hagytál, Rüstem. Soha nem felejtem el. Vele voltál, nem igaz?” Rüstem: „Nem tudom, miről beszélsz? Bízz bennem!” Mihrimah: „Mindennel tisztában vagyok. Ne nézz bolondnak. Az a nő többször is meglátogatott. És amikor ide jött, egyértelműen látszott, mennyire érdeklődik irántad. Pontosan tudom, hogy mikor éjszakánként nem jöttél haza, vele voltál.” Rüstem: „Ezt még magad sem gondolod komolyan! Mi sodort minket ebbe a helyzetbe? Tulajdonképpen, te vagy ennek az oka, Mihrimah. Éveken keresztül szerelmet kértem tőled. Mindig úgy kezeltél, mintha nem is léteznék. És most, mit kérsz számon rajtam?” Kopognak, Beyazit érkezett. Mirhimah. „Mi történt, hogy ide jött?” Rüstem: „Én hívtam ide.”

Beyazit: „Végre a palotádban tartózkodsz! Láttad a fiadat?” Rüstem: „Láttam, Hercegem. Elöntött a sok államügy.” Beyazit: „A gyerekeid, a családod is fontos, Rüstem Pasa. Mondtam, ne hanyagold el őket.” Rüstem: „Van még ennél is fontosabb. Azt hallottam, hogy küldtél egy ládát Selim Hercegnek. Ez a láda a Szultán előtt még nagy gondokat fog nektek okozni. Igaz ez?” Beyazit: „Honnan tudod?” Rüstem: „Bocsáss meg, de igaz vagy nem?” Beyazit: „Igaz, de csak a felét tudod… Ha Selim Herceg megvádol, saját magát hozza bajba.” Rüstem: „Én mindenről tudomást szerzek, Hercegem. Engedelmeddel… Agák!” Bejön az egyik aga. Rüstem: „Azonnal hívjátok ide Lala Mustafát!”

Selim a szobájában tartózkodik, ahol vele van a láda is. Nurbanu: „Mire várunk még? A Szultánnak meg kell tudnia!” Selim: „A temetés óta először hagyta el a Szultán a palotát. Nem mondhatjuk ki határozottan, hogy a gyászának vége. Biztos vagyok abban, hogy élete hátralévő részében a szívében fogja hordani anyám elvesztése okozta bánatot. Várjunk még néhány napot.” Nurbanu: „Ha így gondolod!” Selim: „Nincs okunk sietni. A szél az én kedvem szerint fúj.” Nurbanu: „Fontos államférfiak állnak melletted. Azonban Rüstem Pasa… még mindig Beyazit legfontosabb embere.” Selim: „Ki tudja? Talán ő is hamarosan meggondolja magát.”

Beyazit éppen a történtek végét meséli Rüstemnek: „Épp, mikor már el akartam venni életét, Selim elkezdett könyörögni életéért… Cihangir és Mustafa nevét használta fel. És én megígértem az anyámnak… szóval, nem tudtam megtenni.” Rüstem: „Visszatértél a végítélettől.” Lala érkezik. Beyazit: „Egy ládában küldtem Selimnek egy női ruhát. Feltételezem, magával hozta a fővárosba. Így volt?” Lala: „Ezt most hallom tőled először.” Rüstem leszidja: „Hát nem azért küldtünk oda, hogy szemünk és fülünk légy? És hogy jelents Selim Hercegről?” Lala: „Selim Herceg azóta nem bízik bennem, hogy megakadályoztam, hogy levele elérje Nagyurunkat. Ezért mindenből kihagynak.” Beyazit: „Nem kell aggódni! Ha Selim megmutatja a ládát a Szultánnak, akkor saját magát is bajba sodorja. Hiszen Lala a szemtanúja annak, mi történt Manisában. Ha megfenyeget, a Szultán nekem fog hinni.” Lala: „Efelől egy percet se kételkedj.”

Humashah: „Végre most már élvezhetem, hogy nővér vagyok!” Mihrimah: „Így van. Allah adjon mindkettőtöknek hosszú életet!” Sümbül: „Rüstem Pasa meg ne hallja, de a kisbaba teljesen rád emlékeztet, Szultánám! Nem kellene annyit aggódnod, Szultánám, mert az kihathat a tejedre!” Mihrimah: „Rüstem Signora Mendezzel van. Most már semmi kétségem sincs.” Sümbül: „Nyugodj meg, Szultánám. Ne hagyd, hogy ez az erkölcstelen asszony megzavarjon. Édesanyád, Hürrem Szultána is azt akarta, hogy maradj Rüstem Pasa felesége.” Mihrimah: „Az anyám vajon mit tenne most az én helyemben?” Sümbül: „Olyan nyelven figyelmeztetné az asszonyt, amiből ért.”Másnap reggel Gracia felébred, és szolgáját halva találja.

Mihrimah a kertben sétál, közben szolgája az orvos üzenetét továbbítja: „A Herceg jól van, teljesen egészséges, Szultánám.” Sümbül lép oda hozzájuk: „Átadták a Signorának üzeneted, Szultánám.” Mihrimah: „Remélem, most már megérti, hogy maradjon távol Rüstemtől.” Sümbül: „Reméljük, Szultánám, mert különben ha ezt így folytatja, olyan helyet sem fog találni, ahol békében nyugodhat!”

Gracia az unokaöccsével próbálják kitalálni, ki a gyilkos: „De ki tehetett ilyet? És hogy jött be a szobámba így észrevétlenül?” Nessih: „Mégis mit vártál? Mégis Süleyman Szultán vejével kezdtél ki!” Gracia: „Lehet így akartak figyelmeztetni? Hallottam, hogy Mihrimah Szultána gyanakszik. Lehet, hogy ő volt?” Nessih. „Bárki is tette, figyelmeztetni akartak. Most azonnal szakíts a Pasával, különben a szolgád után te is így végzed!” Gracia: „Kapcsolatunk nem csak üzleti. Még ha én akarnám is a végét, talán ő nem.” Nessih: „Te is a szolgád sorsára akarsz jutni?” Gracia rémülten: „Hogy tehettek ilyet! Van megoldás erre az egészre?”

Nurbanu. „Ne ess kétségek közé! Most kell kihasználnunk a lehetőséget! Ha nem lépünk, veszíteni fogunk! Emlékezz csak a jósnő szavaira!” Selim bezárja a ládát.

Rüstem: „V. Károly állapota rosszabbodott. Nem maradt semmi remény. Most már bármelyik pillanatban meghalhat.” Selim ekkor érkezik a ládával, melyet Gazanfer cipel. Selim: „Egy két dolgot el kell mondanom neked. Engedelmeddel, Rüstem Pasának is maradnia kellene, Nagyuram. Amiről szólni szeretnék, az őt is érinti, mivel államügyről van szó.” Süleyman beleegyezik. Selim: „A temetés miatt hallgattam, és anyánk emléke miatt… de miután Beyazit folyamatosan fenyeget engem, nem volt más választásom.” Kinyitja a ládát, és felmutatja a női ruhát. Selim: „Beyazit küldte. És ezt a levelet.” Átadja apjának.Közben Beyazit a fiaival játszik. Ferhat Aga érkezik hozzájuk: „Hercegem, Nagyurunk akar beszélni veled.” Beyazit: „Rendben.” Atmacához: „Selim biztos akcióba lendült. Szólj Lokannak, hogy hívja Lalát. Lehet, hogy szükségünk lesz rá.”Selim: „Nem akartalak terhelni ilyen ügyekkel, de aggódom, mert Beyazit a testvérem. Szeretem és tisztelem őt, és nem akarok ártani neki, és azt sem akarom, hogy ő ártson nekem.” Beyazit ekkor érkezik. Apja nem engedi, hogy kezet csókoljon neki. Süleyman: „Ezeket te küldted Selimnek?” Beyazit bólint: „Igen, én küldtem. Gondolom, ennek okát már el is mondta neked.” Süleyman: „Tőled akarom hallani.” Beyazit: „Ebben az esetben, kezdem az elejéről. Jó ideje, pénzügyi segítséget kértem Mihrimahtól. Selim Herceg az őrök útját állta és elvette az aranyat. Mikor ezt megtudtam, elkaptam Selim banditáit. Hogy figyelmeztessem, elküldtem neki a banditák vezérének a fejét. Csak sajnos, ebből sem tanult. A saját asztalomnál próbált meg megmérgezni! Majdnem meghaltam! Hogy elégtételt vegyek, a palotájába masíroztam katonáim kíséretében. Anyánk lépett közbe. Az ő kedvéért nem szóltam semmit, és felejtettem el az ügyet. Ezek után, Selim Herceg megszegte ígéretét, és ide akart jönni hozzád panaszkodni. Ekkor küldtem neki ezt a ládát, hogy figyelmeztessem, hogy ne áskálódjon a hátam mögött, mint egy nő, hanem nézzen velem szembe, mint egy igazi férfi! Elém állt, és csapdát állított, de sikerült megakadályoznunk tervét. Aztán összecsaptunk, mint igazi harcosok. Én győztem. Elvehettem volna az életét, de nem tettem. Utolsó alakalommal figyelmeztettem, majd elkergettem! Allah a tanúm rá, Nagyuram. Ha nem elegendőek az én szavaim, van még valaki, aki megerősítheti állításom. Lala Mustafa személyesen látott mindent. Ha nekem nem hiszel, hallgasd meg őt. Kinn áll az ajtó előtt.” Ferhat behívja Lalát. Süleyman. „Igaz az, amit Beyazit az imént Selimről mondott?” Lala: „Beyazit Herceg kényszerített, hogy hamisan tanúskodjak. De nem teszem meg. Nem fogom elárulni a Szultánt.” Beyazit teljesen ledöbben: „Hogy teheted ezt velem?!” Süleyman ordít: „Ki vagy te???!!!! Hogy merészeled???!!!” Beyazit: „Hazudik, Nagyuram! Összefogtak ellenem és most rágalmaznak!” Süleyman: „Arcátlan!!! Nem te akartad, hogy Lala tanúskodjon?!” Beyazit: „Megvásárolták! Megmérgezték!” Selim: „Úgy volt, ahogy mondtam, Nagyuram.” Süleyman: „Hallgass! Milyen szomorú! Szégyen, mi lett belőletek! Hogy tudtok egymás szemébe nézni?! Én még soha nem néztem így ellenségemre! Tűnjetek a szemem elől! Mielőtt saját kézzel csinálok veletek valamit! Kifelé!!!!”Kint a folyosón Beyazit Lalával kezd üvölteni: „Miféle ördög vagy te! Minap még mosolyogtál rám, de csak kijátszottál!” Selim: „Elég, Beyazit! Menj utadra!” Beyazit: „Azon a napon, mikor kardon alá kerültél, meg kellett volna ölnöm téged, Selim!” Rüstem: „Menjünk, mielőtt még rosszabbra fordul a helyzet.”

Késő este Süleyman a teraszán tartózkodik. Mihrimah érkezik hozzá, hellyel kínálja. Mihrimah: „Hallottam, mi történt… Természetesen, nem akarom védeni Beyazitot, de nem hinném, hogy egyedül ő a hibás. Jól meg kéne gondolnod. Beyazit nem támadta volna meg ok nélkül Selimet. Nyilvánvaló, hogy mindketten felelősek.” Süleyman: „Te ne foglalkozz ilyen ügyekkel. Térj vissza palotádba, pihenj, és foglalkozz a gyerekeiddel.” Mihrimah: „Amíg Beyazitot támadás éri, hogyan lehetnék nyugodt? Könyörgöm, bocsáss meg neki! Mióta anya elment, a világ is nyugtalan. Én sem tudok most mással foglalkozni.” Süleyman: „Mindenkinek meg kell fizetnie az árát azokért a hibákért, amiket elkövetett. Máskülönben a hibák csak nőnek, ahogyan a büntetés is.” Mihrimah: „Természetes, büntesd meg! De mint mindig, most is várom az igazságszolgáltatást, mert ahogy Beyazit, úgy Selim is bűnös.” Süleyman: „Most menj.”

Rüstem Beyazittal beszélget: „Remélem, Mihrimah el tud érni valamit.” Beyazit: „Nem hinném. Az apám sosem bízott meg bennem, akkor most miért tenné?” Egy szolga érkezik: „A kisbaba nincs jól, és a Szultánát pedig nem találjuk!” Rüstem távozik. Azonban Zal megállítja a folyosón. Rüstem: „Most nem alkalmas.” Zal: „Én kértem, hogy hazudjon a gyermekedről. Kisfiad jól van. Signora Mendez ezt küldte.” Rüstem elolvassa az üzenetet: „Méltóságos Pasám! Nem akartalak ilyen időben zavarni, de az ügy, sürgős. Azonnal ide kell jönnöd a villámba.” Mikor megérkezik, Rüstem csapdába kerül: Selim és Sokullu várja. Selim: „Gyere közelebb, Pasa! Mekkora hatással van rád Signora Mendez, hogy egy szava elég volt, és azonnal jöttél! Nem elfogadható, hogy Süleyman Szultán veje, Mihrimah Szultána férje egy másik asszonnyal tart szerelmi viszonyt, nem igaz, Sokullu?” Sokullu: „Így igaz. Akárki is tesz ilyet, nem csak a pozícióját, hanem még a fejétől is meg kell válnia.” Rüstem: „A törvények egyértelműek… De valami megütötte a fejem. Ha fel akarjátok fedni titkomat, miért jöttetek ide?” Selm: „Okos ember vagy. Emlékezz, tettem neked egy ajánlatot. Feltételezem, gondolkodtál rajta… a helyzet is nyilvánvaló. Láttad Rüstem Pasa. Te vagy a szemtanúja annak, mi történt minap. Beyazit szövetségesei napról napra hagyják el azt az oldalt. Most te jössz. De nem elég kimondanod, tetteiddel bizonyítsd, hogy mellettem állsz.” Rüstem: „Mit akarsz tőlem?” Selim: „Előbb vagy utóbb, Süleyman Szultán bejelenti döntését.” Rüstem: „Ha azt hiszed, hogy kivégzi, tévedsz.” Selim: „Ha Beyazit így folytatja, ez lesz a vége. De most a száműzés is elég. Azt akarom, hogy egy jó messzi tartományba száműzze… de a te személyes ajánlásoddal.”

A következő jelenetben Rüstem bejelentkezik a Szultánhoz: „Jelents be Nagyurunkhoz.” Közben eszébe jut, hogy megesküdött Hürremnek, hogy távol tartja a fiúkat egymástól és a Szultán haragjától.Süleyman felidézi Hürrem szavait: „Selim és Beyazit mindketten a te fiad. A te részed – a te véred és lelked. Azzal, ha választasz közülük azt jelenti, hogy a másiknak hátat fordítasz. Ezzel csak féltékenységet és sértődöttséget okozol.”Ferhat: „Nagyuram, Hercegeid bebocsátásra várnak.” Várakozás közben Beyazit: „Milyen hitszegő és hazug bátyám vagy! De nem is vagyok meglepve! Egy olyan ember, mint Lala úgysem hozzám illik, hanem hozzád, Selim!” Selim: „Ha Lala engem választott, az csak azért van, mert látja, ki lesz jobb az országnak.” Ferhat: „A Szultán vár benneteket.” Süleyman: „Mindketten becsaptatok. Főleg Beyazit. Semmi helyeselni való nem volt abban, amit tettél. Ezért úgy határoztam, hogy kinevezlek Amasya tartomány helytartójának.” Beyazit: „Nem érdemlem ezt, Nagyuram! Tudd meg, hogy én nem érdemlem ezt!” Süleyman: „Még mindig beszélni merészelsz! Selim, téged Konyába nevezlek ki. Legyen így a legjobb, mindenki számára.” Selim: „Fejet hajtok akaratod előtt.” Süleyman: „Térjetek vissza tartományaitokba, pakoljatok össze, és költözzetek át az újakba, amelyekbe imént kineveztelek benneteket.”

Zal: „A Szultán Beyazit Herceget Amasyába küldte.” Mihrimah: „Az összes tartomány közül, miért éppen Amasyába? Ah! Ez volt Mustafa bátyám tartománya is!” Visszajátszást látunk, melyben Rüstem: „Azt javaslom, Nagyuram, Amasya legyen a tartomány, melyet kijelölsz számára. Ezzel a jelentőségteljes tartománnyal is jeleznéd, hogy Herceghez méltón kell viselkednie.”Közben Nurbanu: „Nehogy új kinevezésed Konyába elszomorítson! Sokkal közelebb van a fővároshoz, mint Amasya! Ez egy nagy győzelem!” Selim: „Igen, de fontos volt számomra Manisa.” Nurbanu: „Miután üresen fog állni, semmi hatása nem lesz ránk nézve.” Mihrimah érkezik hozzájuk: „Hogy tehetted ezt?” Selim: „Ne avatkozz bele! Ez csak rám és Beyazitra tartozik!” Mihrimah: „Én is az egyik oldalon állok! Én akartam, hogy Konyába kerülj! Ezek után légy nagy óvatos, mert még egy hiba, és nagyon megkeserülöd!” Selim: „Térj észhez! Nem vagy az anyám! Bármennyire is próbálsz úgy viselkedni, mint ő, és Beyazit oldalát fogni, haszontalan! Úgysem akadályozod meg győzelmemet! Ha van egy kis eszed, jól viselkedsz velem, mert a jövő uralkodója áll előtted!”

Beyazit a kertben sétál: „Az apám száműzött engem, Atmaca. És tudod, hová? Amasyába! Ennek csak egy jelentése van… hogy Nagyurunk ugyanúgy ki fog végezni, mint Mustafa bátyámat. De Nagyurunk elfelejt valamit. Én nem olyan vagyok, mint a bátyám! Nem szolgáltatom Süleyman Szultán kezébe a sorsomat!” Atmaca: „Mit forgatsz a fejedben?” Beyazit: „Visszatérünk tartományomba, Kütahyába. És nem teljesítem a Szultán parancsát. Nem megyek Amasyába.” Atmaca: Hercegem, ez nyílt lázadás.” Beyazit: „Ha lázadás, akkor lázadás. A nyíl már úgyis elhagyta az íjat. Már nem lehet visszafordulni.”

Ferhat Aga és Gülfem Hatun kísérik el a Szultánt felesége sírjához. Ápolgatja a virágokat, melyeket saját kezével ültette be a sírba. Gülfem: „A magnólia volt Hürrem Szultána kedvenc színe. Nagyuram, nem tesz neked jót, ha ide jössz.” Süleyman: „Hová mehetnék, Gülfem? Hürrem nélkül nincs életem.” Gülfem: „Mindketten megkóstoltuk a legrosszabbat. Tudjuk milyen elveszíteni egy gyermeket. Könnyeink vérré váltak.” Süleyman. „Igen. Semmivel sem hasonlítható össze egy gyermek elvesztése… de ez a fájdalom egészen más.” Gülfem. „Nem tudhatom, min mentél keresztül. Kérlek, mondd el. Ha elénekelnél egy dalt, vagy elmondanál egy mesét. Milyen érzés elveszíteni az igaz szerelmed, a lelki társad?” Süleyman: „Színeket láttunk. Hangokat, dalokat hallottunk. Néha olyan perceket éltünk meg, mikor minden szikrázott körülöttünk. Még a csillagokat is láttam a szemében. Az egész világ összeért, és egy szívvé változott és ereinkben futott tovább… Most már nincsenek színek.”